A történelmet böngészve sokszor találkozunk rosszab bnál rosszabb eseményekkel, olyanokkal, amelyek megrázták a világot. Az ember talán úgy van a történelemmel, hogy szívesen olvassa azokat az eseményeket, amelyek bennünket nem érintenek és nem is nagyon zavarnak.
Más a helyzet azokkal a történésekkel, amelyek közvetlen közelünkben játszódnak le, és még érintenek is bennünket. Az évek múlásával döbbenek rá a nagyszüleimmel való tartalmas beszélgetések során elmesélt történetek valódiságára. Azoknak az embereknek, akik két világháborút is átél tek, s átélték az államosítás és a kitelepítés borzalmait, van miről beszélniük.
A templomkertben elhelyezett emléktáblák emlékez tetnek arra, hány és hány nádszegi embernek van messze távol a sírhantja. Emlékeztetnek arra, mennyien várták őket haza, de ők nem jöhettek. Nem jöhettek, mert valahol egy rosszul irányított golyó eltalálta őket, és soha többé nem láthatták viszont szeretteiket. Szomorú valóság ez, szomorú, hogy megtörtént, megtörténhetett. Ami egyszer elkezdődik, valamikor véget is ér, lett légyen az háború, vagy emberi élet.
A második világháború végén sokan azt hitték, szebb napok köszöntenek a világra. Sajnos, ennek a világégésnek voltak utózöngéi, amelyek újabb családok számára jelentettek szomorú napokat.
Ha visszagondolok, nagyszüleim szájából s főleg nagyanyáméból – mert szerintem ő volt a család szóvivője – legtöbbször az államosítás, konfiskáció és a kitelepítés szavak hangzottak el. Most nem merülök bele ama mesélés teljes tartalmába, de azért majd visszatérek egy–egy epizód hoz, mert úgy gondolom, hogy tanulságos számunkra és a jövő nemzedék számára is.
Számomra a mai napig teljesen érthetetlen, hogy valakik valakiket el akarnak űzni saját hazájukból, saját házukból. Ezt az értetlenséget talán elviszem magammal a sírba is. Elviszem, mert nem értem a különbséget a magyar, szlovák és más nyelvet beszélők között. Legyen szó német, szlovák, magyar vagy más nyelvet beszélőkről, mindenkiben közös, hogy emberekről van szó. A lényeg pedig mindig az EMBER szón kell, hogy legyen.
1945-ben, amint a kormány Kassára költözött, azon nal megkezdte programjának átfogó ropagálását. Az akkori vezető politikusok a köztársasági elnökkel együtt erőteljesen hangsúlyozták a magyarokkal való együttélés lehetetlenségét, kitelepítésük szükségességét. A kassai kormányprogram szerint Csehszlovákia az állampolgári jogok megvonásával, vagyonfosztással, tömeges kitoloncolással és kitelepítéssel akart megszabadulni a 600 ezres magyar kisebbségtől. A potsdami egyezség nem adott engedményt, de volt egy Benes és Husák nevű úr, akik új módszerekkel akarták likvidálni a délszlovákiai kisebbséget. Reszlovakizációt hajtottak végre, és kikényszerítették a magyar féltől a lakosságcserét. A szlovákok részéről önkéntes, a magyarok részéről pedig kikényszerített lakosságcsere 1947 áprilisában vette kezdetét. Április 11-én mindkét irányban elindult az első vonatszerelvény.
Nádszeg a második világégést megelőzően is magyar lakta község volt. Nyolcvanegy családot telepítettek ki innét a lakosságcsere keretében Bikalra, Csebénybe, Csikóstőttösbe, Egyházaskozárba, Hegyhátmarócra, Hercegtőttösre, Mekényesbe, Siklósba, Szajkra, Tófűre, Versendre és Nagynyárádra. Tehát 12 helyre jutott Magyar országnak nádszegiekből, nehogy már egy helyen legyenek, nehogy már valahogy megőrizzék, amit otthonról elvittek. Még ezt is elvették tőlük, mit elvették, ellopták.
Most álljon itt egy autentikus nyilatkozat Katona Margit nénitől, akit Nagynyárádra telepítettek. Ez a riport megjelent az Új Szó 2007. október 3-i számában. Most az ott leírtakat teszem közzé, hogy érzékeljük egy nádszegi nyi lat kozatát, aki az otthontól távol, de békében él. ,,Harmincnyolcban, amikor Magyarországhoz csatoltak bennünket, az elemi negyedik osztályát látogattam – mondja -, s nem nagyon értettem az ide–oda csatolgatást. De tetszett a menet élén, fehér lovon kocogó magyartiszt, s szavaltam is egy szép hazafias verset. Tizenhét éves voltam, amikor véget ért a világháború, s nem sokkal később, negyvennyolcban áttelepítettek bennünket. Nagyon zűrzavaros időszak volt – édesapám, a bátyám is odaveszett a fronton, s édesanyám ott maradt négy lánnyal… Férjhez mentem hát. Amikor megkaptuk a fehér lapot, azt hittem, ez csak valamilyen hóbort – mert egyszerűen elkép zelhetetlennek tűnt, hogy annyi embert elmozdíthassanak a szülőföldjéről. Rövidesen, 1948. október 8-án na gyon is kézzelfogható valósággá vált. Galántán vagoníroztak be bennünket, Magdi lányom akkor nyolc hónapos volt. Pécs alatt három napig vesztegelt a szerelvény, mert a hivatalnokok nem tudták, mi legyen velünk. Mohácsra kerültünk, majd innen teherautókkal szállítottak el bennün ket, s még további harmincöt családot. Őket is rátelepítették a svábokra, a hátsó szobában lakó nyolcvan fölötti sváb asszony nem akart elmenni a ház ból, hagyták hát békén…A svábok nem akarták megérteni, hogy nem önszántunkból jöttünk, s némi feszültség még ma is érezhető ezen a vidéken, ahol itteni és felvidéki magyaroknak, svábok nak, horvátoknak kell együtt élniük.
Az ötvenes évek vége felé sikerült először hazalátogatnunk Nádszegre. Három hétig maradtunk, ebből egy hetet az anyósom házában töltöttem sírással… Egyszerűen nem tudtam végigmenni a falun. Kiváltképp a templomot sajnáltam – ott kereszteltek, ott voltam elsőáldozó, ott bérmálkoztam,ott kötöttem házasságot.
Katona Margit húsz évet élt Nádszegen, Nagynyárádon hatvanat, s mint mondja, már nem térne vissza az itt élő család s az ide temetettek miatt. Férje fejfájára pedig felvésette: ,,Otthonodtól távol nyugodjál békében”. Mindenkinek, az egész világnak tudtára kell adni, hogy a kitelepítés nagy tévedés volt, s ebben a nagyhatalmak is szerepet játszottak. A benesi dekrétumokat pedig a tűzre kell vetni – mondja a bocsánatkérés, illetve a rendeletek megnyitása kapcsán.”
Ezt élte át a mi Margit nénink. Ahogy fentebb már említettem, egy gondolat erejéig visszatérek nagyszüleim e korhoz tartozó történeteihez. Amikor a kitelepítésről meséltek, szinte még a levegő is megfagyott körülöttünk, és én csak hallgattam, mint nagyanyám Cseke László híreit a Szabad Európa rádióból, de otthon is volt nagyon a történésekben. Amire még ma is élénken emlékezem, azok a vasárnapi litániák utáni nagy beszélgetések, szerintem még ma is sok politikus megirigyelné a tartalmukat.
Őket sem kerülte el a kilakoltatás szele. Ahogy mindig elmondta, amikor a traktor megállt a kapu előtt (a traktorista nevét is emlegette, de sohasem haragudott rá), kiállt kisfejszével a kezében nagyapám mellé a folyosóra. ,,Aki valamihez hozzá mer nyúlni, abba belevágom a fej szét” – mondta, és erre a papa összeesett. Majd amikor behívatta a falu akkori elnöke, és megkérte, válasszon házat a faluban, kihez költöznének el, nagyanyám nem váratott sokáig a válasszal, és mondta: „Én már választottam, elnök úr.” Akkor jó – felelte az elnök -, és kiét? „Hát a tiédet” – szólt a válasz. Igaz, hogy egy–két utcával tovább kellett köl tözniük, de hát valahogy ilyen volt nagyanyám. Ha most tudná, hogy az unoka ül most az akkori időket idéző székben, hát volna hozzám néhány gondolata, hogy ő hogy csinálná, és lehet, hogy igazat adnék neki. Hogy írhatok ilyet, hogy ha tudná, tudja ő azt nagyon jól, és odafentről követi lépteimet.
Hátborzongató még ennyi év után is. és az marad mindörökre.
Láthatóan a közvetlen a II. világháborút követő esztendők nem voltak és nem is lehettek a hallgatás évei, legfeljebb csak elhallgatott évekről van szó. Egy népnek, egy kultúrának ugyan el lehet venni, be lehet tiltani a fórumait, intézményeit, sőt nyelvétől is el lehet tiltani az embert, mi több, az egész közösséget is – elhallgattatni azonban nem lehet. A sorsüldözött, megalázott, megnyomorított lélek minden vagy legalábbis a legtöbb esetben megtalálja a módját a védekezésnek. Annak, hogy sérelmeit, szenvedéseit, elviselhetetlen fájdalmát valamilyen formában a világ előtt elpanaszolja , kidalolja.
1997 decemberének egyik vasárnapján a litánia után sokak társaságában elpanaszoltuk sérelmeinket, megemlékeztünk azokról a családokról, akiket a hatalom elűzött otthonából, mert más nyelvet beszéltek, mint a hata lom szerette volna.
,,Hangos motorzúgás hallatszik messziről, hurcolják a magyart Nádszegről, hangos sírás között búcsúzik a nép, elviszik a magyart, mindenkit, aki ép.” Ezek a szavak, gondolatok akadtak a torkomon, amikor ezeket a sorokat kezdtem írni.
,,Még a legsötétebb éjszakára is felvirrad a hajnal. Mert a természet rendje, hogy a sötétséget legyőzi a világosság. A legvadabb viharfelhők is szertefoszlanak. Kisüt az áldott Nap és melege felissza a pocsolyát és felissza a sarat. A sok–sok szenvedés, üldöztetés az Isten próbatétele rajtunk, s ha ezt a próbát kiálljuk, ha a jogtalan üldöztetés nem ingatja meg Istenünkbe és nemzetünk jövőjébe vetett hitünket, ha férfiasan ellenállunk a jobb anyagi helyzetet ígérő csábításnak, akkor az isteni igazság értelmében megérdemeljük szomorú sorsunk jobbra fordulását.
A biztatás és az óvatosság a legcsekélyebb mértékben sem tekinthető indokolatlannak. A csehszlovákiai magyar ság eddigi történelmének legmélyebb pontján, meg semmisülése, fölszámolása, összeomlása közvetlen közelében volt. A hatalom valóban nem ismerte a megbocsátás fogalmát.” Emlékezni jöttünk, nem ünnepelni azon a szomorú va sárnap délutánon, és lelepleztük az emléktáblát, amelyen csak egy rövid gondolat áll :
,,MEGFOGYVA BÁR, DE TÖRVE NEM”
Mostanság egyre többet foglalkoztat egy-két kérdés, amely közöttünk rezonál. Küzdünk sok mindenért, felemeljük szavunkat a fizetésemelésért meg minden másért. Emeljük fel szavunkat végre már egymásért, emberekért, tekintet nélkül arra, milyen nyelvet bírunk, tekintet nélkül arra, hogy a világ melyik pontján élünk, mert szerintem emberek vagyunk.
JF /2011. május/
