Hosszú, forró nyár

Figyelem a mindennapi történéseket, olvasom a kommenteket, és kíváncsian várom, mi jöhet még. Tudom, beindult a kampány, de közben felmerül bennem a kérdés: hol maradt az elmúlt több mint három év? Erre is keresem a választ.

Nem könnyű időket élünk. Mindenki talpon szeretne maradni, vagy éppen talpra állni. Ez így van rendjén. Aki segíteni akar a közösségének, tegye meg, lépjen elő. Ugyanakkor azt gondolom, hogy az elmúlt közel 36 év elegendő idő lett volna arra, hogy valamivel előrébb jussunk, és ne mindig ugyanazokat a köröket fussuk.

A választások előtt – és emlékszem én már jó néhányra – általában minden a feje tetejére áll. Amikor pedig kampányüzemmódba kapcsol a politika, ez fokozottan igaz. Egy dolgot azonban még mindig nem sikerült igazán megtanulnunk: a kampány nem egy évvel, nem egy hónappal a választások előtt kezdődik, hanem a választások másnapján.

Miért? Mert a kampányban elhangzó ígéreteknek nem kellene éveket várniuk a megvalósulásra. Az a négy év, amely a választások után olyan hosszúnak tűnik, valójában nagyon gyorsan elrepül.

Amit szintén nem sikerült teljesen elfogadnunk, hogy a helyhatósági és megyei választásokon megválasztott tisztségviselők négy évre kaptak felhatalmazást. Legyenek párttagok vagy függetlenek, általában ki is töltik a választási ciklust. A helyi és megyei önkormányzatokban kialakult koalíciók többnyire működőképesek, és ritkán hallani arról, hogy valaki a polgármester vagy a megyeelnök visszahívását követelné.

Természetesen vannak kivételek. Előfordul, hogy a törvény által meghatározott feltételek mellett népszavazást kezdeményeznek egy polgármester visszahívására. Ennek azonban sokszor inkább pszichológiai hatása van, mint gyakorlati eredménye. Ilyenkor valami mégis eltörik, homok kerül a fogaskerekek közé. Ennek lehet politikai és személyes oka egyaránt, de valahol mindig nyomot hagy.

Visszatérve az őszi választásokhoz: még körülbelül öt hónap van hátra, és újra eldől, kik lesznek a polgármesterek, az önkormányzati és megyei képviselők. Velük pedig kezdetét veszi egy újabb ciklus.

A magyar térfélen is elindult a kampány, és nem is akárhogyan. Lassan előkerülnek a kalapból a nevek, akikre majd szavazni lehet. A helyhatósági választásokon a választók helyzete valamivel könnyebb, hiszen a jelöltek többségét személyesen ismerik. A polgármesterjelölteket pedig szinte mindenki. Sok esetben még a családjukat, felmenőiket is. Emiatt a választás itt személyesebb, közvetlenebb.

A mögöttünk álló négy évet figyelve viszonylag nyugodt ciklust látok, és ez akár pozitívum is lehet. Nincs szükség sárdobálásra, nincs szükség állandó civakodásra. Ezek nem segítik az önkormányzatok munkáját. A jól megfogalmazott, építő kritika viszont igen. Persze csak akkor, ha van fogadókészség a meghallgatására és a feldolgozására.

Tudom, hogy a médiában sokszor az a mondás: „a jó hír nem hír”. Kit érdekel, hogy egy településen valami jól működik, hogy egy közösség fejlődik, vagy hogy egy önkormányzat sikeresen oldott meg egy problémát? Pedig a pozitív példáknak is lenne helyük a nyilvánosságban.

Talán éppen ezt felejtettük el az elmúlt években: a társadalmat a jó példák, az építő kezdeményezések és a közös sikerek viszik előre. A negatívumok feltárása fontos, de ha kizárólag ezekre figyelünk, azok előbb-utóbb fékként hatnak. Egy közösség jövőjét nem a folyamatos elégedetlenség, hanem az együttműködés, a bizalom és a közös eredmények építik.

A megyei választásokra készülő magyar politikai oldal egyes megyékben és járásokban már most hangos. Azt hallani, hogy nincs egyezség, nincs egység. Tudjuk: mindenki nem férhet fel ugyanarra a hajóra. Amikor egy közösség korszakváltás előtt áll, az valakinek előnyt, másnak hátrányt jelenthet. A megyei választások azonban sajátos megmérettetések, és jóval kevésbé épülnek pártpolitikára, mint azt sokan gondolják.

Amint látható, a magyar pártok mellett egyre több polgármester is zászlót bont, és megkezdi a csapatépítést a megyei választásokra. Ahogyan ők fogalmaznak: nem valakik ellen, hanem valakikért szerveződnek.

Ilyenkor felmerülhet a kérdés: nincs elég dolguk? Dehogynem. Ezt aligha vitatná bárki, aki ismeri egy település vezetésének mindennapi kihívásait. Ezt én is alá tudom támasztani, volt benne részem. Ugyanakkor éppen ők azok, akik a legközvetlenebbül találkoznak az emberek gondjaival, és talán a legjobban tudják, hol „nyom a cipő”.

Éppen ezért nem meglepő, hogy sokan közülük a megyei szintű munkában is szerepet vállalnának. Aligha a képviselői tiszteletdíj motiválja őket, úgy tudom, hogy polgármesterként a megyei képviselői mandátumért csupán a minimálbér összegének megfelelő juttatás illeti meg őket, szemben azokkal a képviselőkkel, akik nem töltenek be polgármesteri tisztséget.

Félreértés ne essék: valószínűleg a nem polgármester képviselők esetében sem a havi juttatás a legfontosabb szempont. Sokkal inkább az a lehetőség, hogy tapasztalataikkal, kapcsolataikkal és helyismeretükkel hozzájáruljanak régiójuk fejlődéséhez.

Miért?

Amikor a választó kézhez kapja a szavazólapot, a jelöltek nevei ábécésorrendben szerepelnek rajta. A név mellett természetesen ott áll, hogy az illető melyik párt jelöltje, vagy függetlenként indul. Érdemes azonban feltenni a kérdést: kinek van ilyenkor valódi előnye? A párttagnak? A függetlennek? Vagy annak, akinek a neve az ábécé elején illetve a végén szerepel?

A válasz korántsem egyszerű. Régebben a magyar politikai térfélen a párthovatartozás nagyobb jelentőséggel bírt, noha az egység akkor sem volt teljes. Mára ez jelentősen megkopott, miközben egyre több ismert, helyben elismert független jelölt jelenik meg. Nem elhanyagolható tényező az sem, hogy hosszabb jelöltlista esetén bizony előnyt jelenthet egy ábécé elején vagy végén szereplő név. A választó sokszor gyorsan kitölti a rendelkezésére álló hét-nyolc karikát, majd csak később veszi észre, hogy valaki kimaradt.

A mögöttünk álló 36 év pártpolitikai tapasztalata meghozta a maga eredményét vagy eredménytelenségét. Mások lettünk, és másként gondolkodunk. Éppen ezért nem kellene problémát jelenteniük azoknak az ismert személyiségeknek sem, akik pártoktól függetlenül vállalják a megmérettetést. Ez akár segíthet is abban, hogy valóban olyan magyar képviselet alakuljon ki, amilyet a választók szeretnének.

Ma már nem tudom pontosan, hogyan zajlik a pártokon belüli jelöltállítás. Valamikor többet láttam ebből a folyamatból. Azzal azonban aligha lehet gond, ha valaki, aki nem került be az „utazó keretbe”, önállóan is vállalja a megmérettetést. A választópolgár ugyanis eldöntheti, helyes volt-e a pártok döntése, vagy szükségesnek tartja annak korrigálását.

Ez egyfajta felmérés is. Olyan felmérés, amely sokkal többet mond bármely reprezentatív közvélemény-kutatásnál. Akkor is, ha a részvétel nem éri el az ötven százalékot. A részvételi aránynak természetesen megvannak a maga okai, de erről talán majd egy másik alkalommal.

Azt gondolom, ennél jobban már nem lehetünk szétszóródva. Innen már inkább csak előre lépni lehet. Az indulók ma is ugyanazt mondják, amit valamikor mi is mondtunk: erősebb képviseletet és szebb jövőt szeretnének biztosítani közösségünk számára.

Amikor mindenki ugyanezt a célt fogalmazza meg, akkor ez egyben komoly megmérettetés is. Kiderülhet, milyen csapatot szeretne a közösség a következő években. Nem szívesen használom a „korszakváltás” kifejezést. Sokan 1989-et tekintik annak. Kétségtelen, hogy a kor megváltozott, számos régi szak dolog eltűnt, de talán az igazi váltás egy része még mindig várat magára.

Tudjuk, hogy nincs olyan ötlet, amelyet ne érne kritika. De azt is tudjuk, hogy a jó kezdeményezések rendszerint megtalálják a támogatóikat. Éppen ezért teret kell adnunk azoknak, akik tenni akarnak a közösségért. Akkor is, ha ezzel egyes jelöltek esélyei csökkennek. Ilyenkor a közösségi érdeknek kell megelőznie az egyéni érdeket. Ez nem ördögtől való gondolat, hanem a józan együttműködés alapja.

A hosszú, forró nyár még csak most kezdődik, és könnyen lehet, hogy forró őszbe torkollik. A kampány elindult. A kérdés csupán az, hogy a következő hónapokban ki mit tesz hozzá közös ügyeinkhez: több zajt vagy több értéket.

Egy dolgot azonban nem szabad elfelejtenünk. A választások másnapján is felkel a Nap – kivéve, ha éppen esik az eső. Ezért talán érdemes lenne félretenni a személyes és pártbéli sértettségeket. Ha másoktól elvárjuk a megbékélést és a bocsánatkérést, nekünk is képesnek kell lennünk felülemelkedni saját sérelmeinken. Ez nemcsak a politikán lendíthetne sokat, hanem rajtunk, itt élő magyarokon is. Persze a fentiek csak az én véleményemet, meglátásomat tükrözik, amely nem biztos, hogy igaz, csak egy vélemény a sok közül.

JF