Röpke TÍZ esztendő

„Ne szomorkodj, mert vége lett! Mosolyogj, mert megtörtént!” – mondta egykor Gabriel García Márquez, Nobel-díjas kolumbiai író. Ez a híres gondolat talán arra is emlékeztet bennünket, hogy a szép emlékek többet érnek a kevésbé szépeknél, a negatív dolgoknál.

Nagyon igaza van az írónak.

Az emberrel rengeteg dolog történik az életében. Némelyik első ránézésre nem hordoz derűt, mosolyt magában, mégis kitörölhetetlenül életünk részévé válik. Telnek az évek, és utólag nemegyszer rájövünk, hogy minden történésnek megvan a maga rendeltetési ideje. Lehet, hogy az adott pillanatban még megbékélni sem tudunk vele, de akkor is a „miénk” marad.

Nagyon gyorsan telik az idő.

Rápillantva a naptárra, rájöttem, hogy ma pontosan tíz éve zártam be magam mögött a községi hivatal ajtaját, 22 év ott töltött idő után. E két évszámot összeadom, és megszorzom kettővel – máris találkozom a gyorsan tovatűnő éveim számával.

1994 decemberében kerültem oda, miután megnyertem az akkori választásokat. Azután még ötször,és talán titokban mindig készültem arra is, hogy egyszer majd eljön az utolsó nap.

Eljött.

Nem késett egyetlen napot sem.

Az utolsó perc volt a legnehezebb, mert tudtam, hogy ennek akkor és ott vége.

Köszönöm a Nagy Rendezőnek, hogy 22 éven át erőt, egészséget és bátorságot adott ehhez a szolgálathoz. És köszönöm azt is, hogy erőt és nem kevés bátorságot adott ahhoz, hogy egy választási ciklus kellős közepén tovább tudjak lépni.

Egy ajtó becsukódott mögöttem, de továbbiak nyíltak ki előttem.

Az élet új kihívásokat, akadályokat gördített elém. Voltak, amelyeket sikerült átugrani, voltak, amelyeket ki lehetett kerülni, és voltak olyanok is, amelyekkel egyszerűen meg kellett birkózni.

Az ajtó bezárult, de az élet ment tovább.

Az eltelt időszakban igyekeztem továbbra is tenni a közösségért, és sem írásaimmal, sem szavaimmal nem megbántani az embereket.

Miért?

Mert tudom, mit jelent a bántás. Tudom, mit jelent közszereplőnek lenni, és azt is, mit jelent, amikor valakit jogtalanul, csak azért is bántanak.

Nem volt, és nem is lesz célom soha visszaadni. Mert akkor sosem lesz előre, csak hátra.

Mit látunk ma oly gyakran? Már a jó sem jó, csak azért, mert egy számunkra nem szimpatikus ember teszi. Pedig egyet nem szabad elfelejteni: A jó akkor is jó marad, ha nem mi tesszük. A rossz pedig akkor is rossz marad, ha mi tesszük.

Mennyivel jobb jót jól tenni. Mennyivel felemelőbb!

Lehet, hogy ez a gondolat már kissé divatjamúlt, de az ideje még nem múlt el.

Valamikor írtam egy könyvet – aztán később többet is –, amelynek az volt a címe: „16 év és ami mögötte van”.

Most már mondhatom egy hasonlattal: „10 év és ami mögötte van.”

Igen, rengeteg dolog, történés, találkozás és beszélgetés töltötte ki ezt a hátam mögött hagyott röpke tíz évet.

Figyelem a történéseket, és szorítok a mindenkori polgármesternek, hogy eredményes időszakai legyenek. Egy eredményes időszak ugyanis a közösség javát is szolgálja, nem csak a polgármesterét. Hiszen akarva-akaratlanul ő a közösség első embere. Ő a dolgok, a történések egyik mozgatója, mindig is ő volt és lesz a középpontban.

És ez így van rendjén. 

Egy korszak lezárult. Egy másik pedig elkezdődött.  A múltat nem kell megtagadnunk ahhoz, hogy bátran elinduljunk a jövő felé. 

Elindultam. Ma valahol vagyok. És remélem, hogy a holnap is hoz még újat. Mert talán éppen ez az élet egyik legfontosabb tanítása: nem minden lezárás veszteség.

Van, amikor egy bezáruló ajtó egy új út kezdete.

Tíz év telt el. Röpke tíz esztendő. És ha visszanézek, már nem azt érzem, hogy valami véget ért. Hanem azt: megtörtént. Az életem része lett. És ezért hálás vagyok.

Tisztelettel

Krátkych DESAŤ rokov

„Nebuď smutný, že sa to skončilo. Usmievaj sa, že sa to stalo!“ – povedal kedysi Gabriel García Márquez, kolumbijský spisovateľ a nositeľ Nobelovej ceny za literatúru. Táto známa myšlienka nám možno pripomína aj to, že krásne spomienky majú väčšiu hodnotu než tie menej pekné, než negatívne veci, ktoré nás v živote stretli.

Mal veľkú pravdu.

V živote človeka sa odohrá množstvo udalostí. Niektoré z nich na prvý pohľad neprinášajú radosť ani úsmev, napriek tomu sa stanú nezmazateľnou súčasťou nášho života. Roky plynú a neraz až neskôr pochopíme, že každá udalosť má svoj čas a svoj význam. Možno sa s ňou v danom okamihu nedokážeme ani zmieriť, ale aj tak zostáva súčasťou nášho príbehu.

Čas plynie neuveriteľne rýchlo.

Keď som sa dnes pozrel do kalendára, uvedomil som si, že práve dnes uplynulo presne desať rokov odvtedy, čo som za sebou zatvoril dvere obecného úradu po 22 rokoch, ktoré som tam prežil a odslúžil.

Ak tieto dve čísla spočítam a výsledok vynásobím dvoma, dostanem číslo, ktoré mi pripomína, koľko rokov môjho života už nenávratne prešlo.

V decembri 1994 som sa po víťazstve vtedajších volieb stal starostom. Počas ďalších volebných období som sa však vždy niekde vo vnútri pripravoval aj na to, že jedného dňa príde posledný deň tejto služby.

Prišiel.

Neomeškal sa ani o jediný deň. Posledná minúta bola najťažšia, pretože som vedel, že vtedy a tam sa jedna etapa môjho života končí.

Ďakujem Veľkému Režisérovi za to, že mi počas 22 rokov dal silu, zdravie a odvahu slúžiť ľuďom. Zároveň mu ďakujem aj za silu a nemálo odvahy, ktorú mi dal na to, aby som dokázal vykročiť ďalej uprostred volebného obdobia.

Jedny dvere sa za mnou zatvorili, ale ďalšie sa predo mnou otvorili.

Život mi priniesol nové výzvy a prekážky. Niektoré sa mi podarilo preskočiť, iným sa vyhnúť a s ďalšími bolo jednoducho potrebné sa popasovať.

Dvere sa zatvorili, ale život išiel ďalej. Aj počas uplynulých rokov som sa snažil naďalej robiť niečo pre komunitu a nikdy svojimi článkami ani slovami zbytočne neubližovať ľuďom.

Prečo?

Pretože viem, čo znamená, keď človeku niekto ublíži. Viem, čo znamená byť verejne činným človekom, a viem aj to, aké je to, keď niekoho nespravodlivo zraňujú len preto, že chcú.

Nikdy nebolo a nebude mojím cieľom vracať úder. Pretože potom sa človek nikdy neposunie dopredu, iba dozadu. Čo dnes často vidíme? Že ani dobro už nie je dobré, len preto, že ho robí človek, ktorý nám nie je sympatický.

Na jedno však nesmieme zabudnúť:

Dobro zostáva dobrom, aj keď ho nerobíme my. Zlo zostáva zlom, aj keď ho robíme my. O čo lepšie je robiť dobro dobre. O čo viac človeka povznáša! Možno je táto myšlienka už trochu nemoderná, ale jej čas ešte neuplynul.

Kedysi som napísal knihu – vlastne ich bolo neskôr viac –, ktorej názov znel: „16 rokov a čo bolo za tým“. Dnes môžem s istou paralelou povedať: „10 rokov a čo bolo za tým.“

Áno, bolo toho veľa. Množstvo udalostí, stretnutí, rozhovorov a ľudí naplnilo týchto desať rokov, ktoré dnes spätne nazývam krátkymi.

Sledujem dianie a držím palce každému starostovi, aby jeho obdobie bolo úspešné. Úspešné obdobie totiž neslúži iba starostovi, ale predovšetkým celej komunite. Veď či chceme, alebo nie, starosta je prvým človekom obce. Je jedným z hlavných ľudí, ktorí ovplyvňujú jej dianie, a vždy bude v centre pozornosti.

A tak je to správne.  Jedna etapa sa skončila. Druhá sa začala. Minulosť nemusíme popierať ani sa jej vzdávať, aby sme mohli odvážne vykročiť smerom k budúcnosti.

Vykročil som. Dnes som niekde. A dúfam, že aj zajtrajšok prinesie niečo nové. Pretože možno práve toto je jedno z najdôležitejších životných poznaní: Nie každé ukončenie znamená stratu. Niekedy sú zatvorené dvere začiatkom novej cesty.

Uplynulo desať rokov. Krátkych desať rokov. A keď sa obzriem späť, už necítim, že sa niečo skončilo.

Cítim skôr: Stalo sa to. Stalo sa to súčasťou môjho života. A za to som vďačný.

S úctou