Egy este Vujity Tvrtkoval

0
430

Jó pár esztendővel ezelőtt egy téli napon találkoztam először a magyar tévéből is jól ismert Vujity Tvrtkoval. Telefonon egyeztettünk, hogy kora délután találkozunk és ellátogatunk az iskolába egy délutáni előadásra, este pedig a kúltúrházban mesél élményeiről.
Az előre egyezetetett időben meg is érkezett, pár szót váltottunk és mentünk is az iskolába, ahol már vártak a diákok. Nagyon jó beszélgetés kerekedett az iskolában, és komoly kérdésekkel ostromolták az előadót. Az előadás után kicsit beszélgettünk és valahogy gyorsan megtaláltuk a közös hangot. Este telt ház várta őt a kultúrházban. Komoly élménybeszámolót tartott és mindenki árgus szemekkel figyelte és síri csendben hallgatta. Az előadás osztatlan sikert aratott. A végén pedig dedikálta könyveit az érdeklődőknek. Tiszetelttel elbúcsuztunk egymástól a következő viszontlátás reményében.
Ez a viszontlátás 2004 május tizedikének szombatján meg is történt. Pokoli történeteket ,,pokoli,, jól mesélte az újfent megtelt kultúrházban. Az előadás után egy kis meglepetéssel is szolgáltunk egy lakodalomban. Megkértem, hogy nem e segítene átadni egy ajándékot az új párnak. Semmi gond, mondta ő. Megjegyzem, hogy erről az ifjú pár nem tudott. Én bementem , kellő tisztelettel köszöntöttem őket a végén pedig elmondtam, hogy az ajádékot egy kis segitséggel illetve segítővel adom át. Szóltam, hogy lehet hozni. A teremben először hatalmas csend, azt suttogás , hogy ez a Tvrtko, ez a Tvrtko azt mondtam, hogy igen, ő adja át az ifjú párnak az ajádékot. Szűnni nem akaró taps. Lakodalom nóta nélkül olyan mimt mákos kalács mák nélkül, ezért még egy nótát is elénekelt.
Elbúcsuztunk , de továbbra is tartottuk és tartjuk a kapcsolatot. Pár héttel ezelőtt kerestük is egymást, hogy újra töltsük az előadások sorozatát, de kicsit másképp Nádszegen. Gyorsan megegyeztünk és december 13-án, pont péntek este újra találkoztunk és beszélgettünk egy picit másképp. Rendhagyó éttermi randevúra hívtuk a közönséget. Kis híján este hat órára meg is telt a Vis Vitalis étterem.
Két részre illetve háromra osztottuk az estet. Az első részben beszámolt életének sorsfordító eseményeiről, szívszorító élményeiről. Elmondta, hogy székely felmenőkkel is rendelkezik. Édesapja után – akit példaképének tekintett – először ő is szénbányász szeretett volna lenni. Diákújságíróként a Dunántúli Naplónál kezdte pályafutását, majd az érettségi után 1991-ben felvételt nyert a Zágrábi Tudományegyetem bölcsészkarára. Közben kitört a jugoszláv polgárháború. A jelentkezési lapjait az akkor még egységes Jugoszlávia fővárosába küldték, de mire felvették volna az egyetemre, Belgrád már egy másik országhoz, Szerbiához tartozott. Ezután felkereste a Magyar Televízió pécsi körzeti stúdiójának szerkesztőségét. Mivel anyanyelvi szinten beszélt szerbül és horvátul, felajánlotta, hogy tolmácsként szívesen segíti a stáb munkáját. Eszékre utazott, ahol ott tartózkodása közben körbezárták a települést és már nem tudott hazamenni. Tvrtko telefonon kért segítséget a szerkesztőségtől, hogy mentsék ki. Mivel a stáb többi tagja nem tudott bejutni a háborús övezetbe és ő nem tudott hazamenni, így megkérték, ha már ott van, tudósítson a háború fejleményeiről. Egy hét alatt tizenkét különböző médiának szolgált információkkal. 1992 –ben Pulitzer-emlékdíjat kapott.
Minden újságírói képesítés és szerény angol nyelvtudás mellett, még a BBC-nek is tudósított. Ez meghozta kedvét az újságíráshoz. Amikor véget ért a blokád, kapott egy ösztöndíjat az Egyesült Államokba. 1996-ban felvételt nyert a Miami Egyetem újságírói szakára, amit sikeresen elvégzett. Állítása szerint az ott szerzett tapasztalatait kamatoztatta itthon.
Továbbá elmondta és nyomatékosította, hogy „Horvát az anyanyelvem, horvát a kultúrám, horvátul beszélek Édesanyámmal, horvátul szólok kisfiamhoz. Magyar a hazám, piros-fehér-zöld a zászlóm, „Isten áldd meg a magyart” a Himnuszom. Itt születtem, ez a szülőföldem, ide kísértem haza a világ utolsó hadifoglyát, Pécs a szerelmem, ezért az országért dolgozom. Horvát vagyok. Magyar vagyok. A kettő nemhogy kizárja, talán gazdagítja is egymást. Büszke vagyok horvátságomra, büszke magyarságomra. És soha nem fogom megengedni, hogy bárki megkérdőjelezze azt, hogy Magyarország a hazám! Soha!”
A közönség síri csendben halgatta a szavait.
A második rész egy jó hangultú beszélgetés volt, ahol nem az előre megírt forgatókönyv volt kinyitva. Az előadásából adódóan tettem fel kérdéseket és beszéltünk a vészhelyzetekről. Az elmondása szerint ő soha nem a veszélyt kereste, hanem a témát. Kerestem a választ a jótékony tevékenységére is.
Elmondta válaszában, hogy filmjei hatására, az emberek különböző segélyszervezeten keresztül sok anyagi támogatást nyújtottak a rászorulóknak. 2002-ben könyvei bevételéből – feleségével közösen – megalapította a Hétköznapok Hőse-díjat, melyet minden év decemberében adnak át egy jelentős pénzösszeg kíséretében.
Volt miről beszélgetnünk. Újra elmondhatom, hogy nincsenek kimerített témák csak témában kimerült emberek.
A harmadik rész pedig a dedikálás, kozvetlen beszélgetés és persze a fotók.
Azt gondolom, hogy egy érdekes és értékes este volt. Egy ember aki arról mesél amit megélt, amit látott és tapasztalt. Könyvei tanúskodnak róla, hogy tényleg valahol ezek az előadások és beszélgetések is Angyali történetek a pokolból, ,,csuda,, jól elmondva.
JF

Előző cikkKozma Imre atya- Az önzetlen segélynyújtás szerepe a mai társadalomban
Következő cikkÜnnepek a Szent Erzsébet egészségügyi és szociális központban
Juhos Ferenc
Tisztelt olvasók! Nagyon jól tudom, és ide Pintér Béla gondolatát hívom segítségül: „..hogy könnyű azon az úton járni, amin más is járt. Könnyű mosolyogni, ha visszanevetnek rád. Könnyű letenni a lantot csendesen. Indulj el, vállald a kihívásokat, fogadj el mindent, ne csak a könnyű dolgokat. Indulj el, s az éjszakák után, fényes nappal virrad rád. Indulj el, ne mondd, hogy messze még a cél, hogy eltűnt végleg szíved mélyéről a remény.” Ezzel a Pintér Béla gondolattal indulunk el. Az embernek hiába van több évtizedes tapasztalata az önkormányzás terén, minden nap új és új dolgok , lehetőségek várnak ránk. Nagyon régen volt már az 1989 –es esztendő, a változások esztendeje. Az elmúlt majd 30 esztendendő sok mindent adott, sok mindenre megtanított. Ebből 26 esztendő a változás után és 3 év a változás előtt önkormányzati szerepkörben. Három év ,,sima,, képviselőség, négy év képviselőként polgármesterhelyettes és utána 22 év polgármesterkedés. Közben tapasztalatokra tettem szert a szociális és egészségügyi ellátás terén. Rengeteg rászoruló emberrel találkoztam és sok esetben ott voltam a halállál küzdő beteg ágyánál. Nagyon szép 30 év , mertsokkal több volt benne a napsütés mint a borús nap. Egyszer minden véget ér csak nem mindegy milyen emlékek maradnak. Maradnak a szép emlékek és marad minden pillanat amelynek maradni kell. Maradnak a szemünk előtt fel –fel bukkanó néha megrázó képek. Nem bánkódom, hogy vége lett, örülök, hogy megtörtént. Azért, hogy a számok ne tévesszenek meg senkit, az elmúlt több mint két év a Galánta-i járásási hivatalhoz kötődik. Mondhatok bármit, de nem tudok és nem is akarok teljesen elaszakadni az önkormányzatoktól és az őket terhelő gondoktól. Ebben szeretnék és többedmagammal szeretnénk segíteni ezzel a próbálkozással is. Mindig a mából indulunk a holnap felé, de csak holnap tudunk visszatekinteni a mára. A napok, az évek pedig csak múlnak és múlnak, az élet rövidülésével a tapasztalatok pedig sokasodnak. Az elmúlt több mint 30 esztendőben bejárt út tapasztalatai remélem segítségül lehetnek másoknak is. Ezekkel a gondolatokkal kívánom mindenkinek, hogy az egésszség az egyik a szerencse pedig mindig a másik kezüket szórítsa és így együtt járják minden nap a világot. Tisztelettel Juhos Ferenc