Te jó ég Hospic

0
259

Tudom amikor az ember egészséges nem olyan dolgok járnak az
eszében, hogy hogyan fog meggyógyulni. Nem azon fog töprengeni, hogyan
alakítsa át az életét. Amikor kicsit, tényleg csak kicsit leszünk betegek, akkor
kezdjük érezni igazán az egészség ízét.
Nagyon régen írták már a 2003-as év ötödik hónapjának 10. napját.
Természetesen én élénken emlékszem rá, és azóta is vissza – vissza tekintek
arra a szombati napra. Visszatekintek, hiszen ennyi idő után nyugodtan
elmondhatom nagyban meghatározta az életemet.
Igaz, hogy több mint két évtizeddel ezelőtt nem nagyon tudtam még magának
a hospic szónak a jelentesét sem, nem még az az mögött megbúvó tartalmat.
Mára már a szó jelentését teljes mértékben tudom, de amit ez a szó rejt, azt
teljesen a mai napig nem tudom. Szégyen ide, szégyen oda még mindig
tanulnom kell. Tanulnom kell, mert ezzel egyetemben az élet egészét
tanulom. Tanulom , hogy az élet mindennapjai milyen ajándékkal tudnak
szolgálni. Biztosan mindenki találkozott azzal a mondással, hogy az élet
minden napja ajándék. Igen ajándék, de sajnos vannak napok amikor az ég
alján komoly gomoly felhők gyülekeznek.

Azt, hogy ki hogyan ítéli meg az intézményes egészségügyi ellátást embere
válogatja. Biztosan vannak pozitív és persze negatív megítélések is. Ahol van
jó, ott azonnal társul hozzá a rossz is. A hospic is egy intézményes
egészségügyi ellátásról szól. Az általánostól talán csak az különbözteti meg,
hogy ide a mindenféle leírás szerint az életük utolsó stádiumában lévő
betegek kerülhetnek. Nekem a gondom az utolsó stádium szavakkal van. Mi
emberek, hogy mondhatjuk meg, hogy valaki az életének utolsó napjait, óráit
éli. Igen az orvosi tudomány hatalmas léptekkel halad előre. Minden
elismerésem a gyógyításnak és az orvosoknak, hogy megpróbálnak még a
legkritikusabb esetekben is segíteni, és meghosszabítani az emberi életet.
Ami azért, legalábbis számomra elgondolkodtató, hogy vannak olyan fránya
betegségek, amelyek mindig a tudomány előtt járnak. Tehát utánuk kell
menni, keresni a betegség okát és mindig ez a nehezebb feladat. Látható,
hogy napjainkban mennyi és mennyi betegség van, amelyek sajnos egyre
szélesebb utat vágnak az élők között.

Természetes, hogy amikor már nem tudják folytatni a kezelést, a beteg
állapotán már nem tudnakk érdemben segíteni jöhet a hospic. Egyet az elmúlt
majd 21 év után tisztázni kell, és nyugodtan tiszta szívvel elmondhatok ,a
hospic nem az a hely, ahová csak meghalni viszik a beteget, a hozzátartozót.
Vannak esetek, amikor stabil, de nem egészséges állapotban hazamennek,
vagy egy más intézmény viseli gondját a betegnek. Az is igaz, ahogy leirtam,
nem tudok azonosulni az utolsó stádium szó összetétellel, nem tudok
azonosulni a beteg ellátást behatároló idő intervallummal sem a hospicban.
Ez a legtöbb esetre 3 hónap a jelenlegi előírások szerint.
Mi van ha túléli a beteg ezt a 3 hónapot ,és nem költözik át az örök
hálószobába? Nem sok választás áll a család, a hozzátartozók előtt, főleg
akkor nem, ha a beteg állapota sokkal rosszabb mint 3 hónappal ezelőtt.
Mondjam azt, hogy túlélte a valahol és valakik által megszabott időt. Igen
túlélte, de a sorsa könyvében meghatározott idő nem egyezik a hivatali
idővel. Él tovább és keresni kell a megoldást, hogy az emberi méltóság ne
szenvedjen csorbát, hogy érezze ember számba veszik.

Ez a keresés kinek a feladata? Ez egy közös feladat kellene hogy legyen, mind
azoknak akik tudnak valamit tenni a beteg érdekében. Sajnos az élet a
gyakorlat mást mutat. Nem egy esetben tapasztalom, hogy a beteg és az idős
ember valahol a társadalom perifériájára szorul. Ezt nem szabad hagyni
hiszen lett légyen az beteg, idős , a közös nevező bennük az EMBER.
Mostanában több esetben hallom az eutanázia szót használni, és egyre
jobban teret kap a hétköznapokban. Természetesen vannak helyzetek,
amikor azt gondoljuk itt a vég és nincs tovább. A másik pillanatban pedig
meglátjuk a gyertyánk még mindig pislákoló, reményt sugárzó fényét. Az élet
pedig kezdi visszanyerni régi fényét.
Számomra egy újabb meginditó dolog történt amiért ,,tollat,, fogtam. Történt
ugyanis, hogy Böjte atyával bementünk az osztályra. Az egyik szobában épp
egy édesanya siratta a szenvedés terhe alatt nagyon legyengült fiát. Kérték
térjünk be hozzájuk. Az édesanyának két kérése volt. Az egyik, hogy az atya
imádkozzon fia gyógyulásáért, a másik pedig , hogy tölthesse az éjszakát a
fiával. Mindkét kívánsága teljesült, de amikor az utolsó sorokat írtam jött a
szomorú hír, a fiú meghalt. Sajnos mennie kellett.

Ennek ellenére az elmúlt 20 év azt mutatja, hogy mindig vannak csodák, és
néha van tovább, még olyankor is amikor már mindenki elkönyvelte az égi
hazát. Az is kérdés és nagyon fontos minden emberi életnél, hogy valójában
kinek a tulajdona, ki dönthet róla. Itt lehetnek merőben eltérő jogi
elemzések, de a végeredményt egyöntetűen kimondani nagyon nehéz és
nehéz is lesz. Egy fontos adalék, hogy sok esetben beszélünk csodáról az élet
minden területén. Igen, ha létezik csoda, akkor magát az emberi élet
befolyásolását is elérhetik, és akkor aki ma még a szakadék szélén, a halál
előszobájában áll, holnap lehet hogy elindul visszafele és nem esik a
szakadékba.

Valamikor a vonatokon, buszokon bejelentették, hogy végállomás
nem megy tovább. Leszálltunk és esetleg gyalog vagy egy másik járattal
indultunk a kitűzött cél felé. Az életben és a hospicban is azt látom sok az
ehhez való hasonlóság. Amikor a betegnek, jobb esetben a hozzátartozónak
bejelentik, hospic végállomás nincs tovább. A döntő szót szerintem hagyjuk
az égi Nagy rendezőre, hadd mondja meg Ő, de ha mindenáron mi
szeretnénk helyette megmondani nem biztos, hogy jó ötlet lesz.

JF

Előző cikkÚjabb választás
Következő cikkSzó ami szó – Merre tartunk 1989 óta – 1. adás /összeségében a 140.adás/
Juhos Ferenc
Tisztelt olvasók! Nagyon jól tudom, és ide Pintér Béla gondolatát hívom segítségül: „..hogy könnyű azon az úton járni, amin más is járt. Könnyű mosolyogni, ha visszanevetnek rád. Könnyű letenni a lantot csendesen. Indulj el, vállald a kihívásokat, fogadj el mindent, ne csak a könnyű dolgokat. Indulj el, s az éjszakák után, fényes nappal virrad rád. Indulj el, ne mondd, hogy messze még a cél, hogy eltűnt végleg szíved mélyéről a remény.” Ezzel a Pintér Béla gondolattal indulunk el. Az embernek hiába van több évtizedes tapasztalata az önkormányzás terén, minden nap új és új dolgok , lehetőségek várnak ránk. Nagyon régen volt már az 1989 –es esztendő, a változások esztendeje. Az elmúlt majd 30 esztendendő sok mindent adott, sok mindenre megtanított. Ebből 26 esztendő a változás után és 3 év a változás előtt önkormányzati szerepkörben. Három év ,,sima,, képviselőség, négy év képviselőként polgármesterhelyettes és utána 22 év polgármesterkedés. Közben tapasztalatokra tettem szert a szociális és egészségügyi ellátás terén. Rengeteg rászoruló emberrel találkoztam és sok esetben ott voltam a halállál küzdő beteg ágyánál. Nagyon szép 30 év , mertsokkal több volt benne a napsütés mint a borús nap. Egyszer minden véget ér csak nem mindegy milyen emlékek maradnak. Maradnak a szép emlékek és marad minden pillanat amelynek maradni kell. Maradnak a szemünk előtt fel –fel bukkanó néha megrázó képek. Nem bánkódom, hogy vége lett, örülök, hogy megtörtént. Azért, hogy a számok ne tévesszenek meg senkit, az elmúlt több mint két év a Galánta-i járásási hivatalhoz kötődik. Mondhatok bármit, de nem tudok és nem is akarok teljesen elaszakadni az önkormányzatoktól és az őket terhelő gondoktól. Ebben szeretnék és többedmagammal szeretnénk segíteni ezzel a próbálkozással is. Mindig a mából indulunk a holnap felé, de csak holnap tudunk visszatekinteni a mára. A napok, az évek pedig csak múlnak és múlnak, az élet rövidülésével a tapasztalatok pedig sokasodnak. Az elmúlt több mint 30 esztendőben bejárt út tapasztalatai remélem segítségül lehetnek másoknak is. Ezekkel a gondolatokkal kívánom mindenkinek, hogy az egésszség az egyik a szerencse pedig mindig a másik kezüket szórítsa és így együtt járják minden nap a világot. Tisztelettel Juhos Ferenc