Nem azért írom e sorokat, mert annyira ráérek . Azért írom, mert egyre nehezebb csendben maradni, egyre nehezebb nem elmondani a véleménynemet.
Figyelem a közvélemény-kutatásokat. Nem hiszek vakon a számoknak, de tudom: a választásokon is számolnak. Ott már nem érzések vannak, hanem szavazatok. És aki ezt nem érti, az már el is veszítette a meccset.
Azt tapasztalom az itt élő egyre szűkebb magyar közösségekben is, hogy nem kampányhiány van. Munka- és irányhiány van. A plakát, a Facebook-poszt, a nagy szavak ideje lejárt. Ezek önmagukban már nem visznek sehová.
Kemény munkára lenne szükség. Tudom, ez ma nem divatos gondolat. Ma nem az számít, ki mit tett le az asztalra, hanem ki mennyire hangos, mennyire ügyes a felszínen. Az értékrend elcsúszott, és ezt nem lehet tovább szépíteni.
Az eredményhez vezető út nem bonyolult, csak kényelmetlen: nap mint nap elvégzett munkára van szükség. Nem eufória, nem nosztalgia a kilencvenes évekről. Elvárások vannak. Sokfélék, sok irányból, gyakran egymásnak ellentmondók. Ezeket nem szétbeszélni kell, hanem összefogni. Ezer szálból egy kötelet csinálni.
Ma a kritika sokszor megelőzi a munkát. Még el sem kezdődött valami, már tudjuk, miért fog elbukni. Így persze könnyű okosnak lenni. A valódi kérdés az: van-e még igény arra, hogy egy irányba menjünk? Nem kell egyformán gondolkodni – hanem egyfelé tartani.
Az idő nem a barátunk. Lassan tizenkettőt üt az óra. De amíg nem ütött, van választás. Azok, akik odaálltak a kocsirúd elé, húzzák. Akik mögöttük vannak, tolják. Nézelődni most már luxus.
Lehet több magyar párt, több irányzat, több hang. De az útnak egyfelé kell vezetnie, egymás mellet menni. Az eltérő nézet nem lehet ellenség. Az egymás akadályozása igen.
Szabályok nélkül nincs verseny. A szabályokat az elején kell lefektetni, és be kell tartani. Nem kijátszani, nem „okosban” megszegni. A szabály azért van, hogy határt szabjon. Ha ezt nem fogadjuk el, ne csodálkozzunk, hogy ott tartunk, ahol.
Az irigység, a féltékenység, a bizalmatlanság belülről rombol. Ezek nem politikai stratégiák, hanem önsorsrontás. Ha ezek vezérelnek, jobb lenne semmit sem tenni – mert így csak mélyebbre ássuk a gödröt.
Most még nem tudom, kifelé jövünk-e a gödörből, vagy csak kapaszkodunk a falába és egyhelyben toporgunk jobb esetben. A múltba vissza kell tekinteni, de nem a bűnbak keresése miatt. A mútltból való tanulás végett. A hibát , talán a hibázót megtalálni könnyű. Tanulni belőle munka.
Ha nem tudunk segíteni, legalább ne akadályozzunk. Hagyjuk azokat dolgozni, akik még mernek felelősséget vállalni.
A „szegény embert az ág is húzza” nem végzet. Néha mi magunk vagyunk az ág. Amíg ezt nem ismerjük fel, mindig lesz kifogásunk – és soha nem lesz eredményünk.
Az egymásnak okozott sérelmeket vagy meg kell bocsátani, vagy el kell engedni. A kollektív sérelmekért viszont fel kell szólalni. Határozottan, de józanul. Tárgyalóasztalnál, nem lövészárokban.
Mert egy dolgot már látunk: békét fegyverrel nem lehet teremteni.
És jövőt sem lehet egymás ellen.
JF
