Egy váratlan látogató

0
583

Március végen írtam egy rövid eszmefuttatást arról, hogy valahol a kínai Hupej tartománybeli Vuhan városban valamilyen Korona vírus nevű járvány 2019 végén kezdett garázdálkodni. Ma már tudjuk, hogy ez a COVID-19-nek nevezett koronavírus. Decemberben még azt gondoltam, hogy Vuhan nagyon messze van tőlünk, megnéztem 8016,5km Pozsonytól. Ez tényleg messze van és ide sem talál, no meg amire ideér már ereje sem lesz.
Hatalmasat tévedtem, valahogy idetalált, pedig vagy sajnos a messzeség még ez év novemberében is ugyan az, mint volt márciusban, ha közben valami nem változott. Szécsi Pál egyik nagyszerű dalában ez hallható: ,, Viharként tombol már a messzi távol ,,. Igen most tényleg és valóságosan tombol a járvány, legalábbis ez hallható naponta reggel, délben és lefekvés előtt. Ezzel még talán nem is volna baj, csak a baj az, hogy ami reggel egy /1/ az délben tizenegy /11/ és lefekvés előtt már száztizenyegy /111/, tehát mindegy.
Hatalmasat tévedtem, mert lebecsültem a távolságot és a vírus erejét. Hiba, nagy hiba volt a részemről, de talán mentségemre szolgál, hogy nem vagyok sem virológus, sem epidemiológus. Azonban ez a kibeszélés sem mentesít a felellőség alól.
Március eleje óta tettem és tettük a dolgunkat és mentettük a menthetőt ott ahova bennünket a sors éppen állított. Hallgatva és olvasva a híreket tényleg egy háború kellős közepén vagyunk, ahol nap mint nap csatába kell menni és megharcolni a holnapi létért.
Amíg az embert nem találja el a ,,golyó,, addig úgy érzi, hogy ez nem is olyan komoly csata, harc vagy esetleg háború. Úgy érzi, mert naponta valahol győztesen kerül ki a csatákból. Ez egy különös háború, nem hallunk fegyvereket, bombázó repülőgépeket, de mégis mindenütt aknamező van telis – teli nem is akármilyen aknákkal. Háború, harc fegyverek nélkül, igen ennyit fejlődött a világ, hogy fegyver nélkül is lehet háború, lehet harc.
A kérdés már csak az, hogy ki kinek az ellensége, vagy hol van az a fránya ellenség?
Keressük, vadászunk rá, már egy egész világ, de Ő nagyon ügyesen kóricál közöttünk és ügyesen támad. Védekezésre készteti az ellene harcolókat, mert mi vagyunk az Ő ellenségei, Ő pedig a miénk. Ő nem védekezik csak támad, ágynak dönti és teljesen fel őrli az ellenség harcosait, hogy megmutassa ki az úr a háznál.
Több esetben írtam, hogy ma már a szomszéd a szomszédot sem ismeri annyira felgyorsult a világ, hogy csak elsuhanunk egymás mellet, a köszönésről már nem is ejtek szót. Ma pedig tényleg már a rokont, ismerőst is alig ismerjük fel, hiszen a maszk az arc nagy részét eltakarja. A nótában pedig egy egész paplanra vót valamikor szükség , hogy mindent eltakarjon.
Naponta figyeltem ma pedig még élénkebben figyelem a statisztikai adatokat a fertőzöttek és az elhalálozottak számáról. Ennek is meg van az egyszerű oka és miértje. Addig amíg messze tőlünk lőnek nem nagyon leszünk eltalálva, de amikor hozzánk közel nagy az esélye, hogy egy gellert kapott golyó is rossz helyre fúródik.
Kaptam én is egy ilyen golyót. Először azt hittem, mint ahogy sok filmben is látható ,, bekötöm, bekötjük otthon a sebet,, az másnapra , legfeljebb harmadnapra beheged ,, és minden jó lesz és az élet megy tovább. Sajnos az élet nem film, nincs ismétlés, csak a filmekhez szolgál komoly alapanyagnak. Nem akartam elhinni, hogy ez a 8016,5km -ről érkezett vírus által keresettek listáján én is ott vagyok, engem is keres, azt meg végképp nem, hogy meg is talál. Igazat megvallva nem is bujkáltam előle, mert nem volt miért. Én őt nem bántottam, ő miért bántson engem, de ahogy az életben sem mindig azok bántanak akiket nem bántottunk most is így történt. Az okát most nehéz volna keresni és nem is keresem.
A harcban szerzett sebbel miután a ,, seb harmad, sőt tized napjára sem hegedt be,, irány a kórházi kivizsgálás. Tetőtöl talpig beöltözött személyzet. A szokásos kivizsgálások, azt antigén teszt. Valami pozitívat mutat, de kérem , hogy ismételjék meg hátha a teszt nem pontos. Lehet, hogy a teszt nem volt pontos, de a tüdő számítógépes tomográg valami csuda nem jó dolgot mutatott. Ekkor döbbentem rá igazán, hogy ez tényleg nem megfázás, tényleg nem chrípka. Utána egy hosszú korházi tortúra, egy esetben Nagyszombat, és a hazajövetel utáni harmadnapon pedig Dunaszerdahely. Egyszóval, ha szeretném jellemezni ezt a betegséget akkor a szörnyű jelzőt illeszteném a nyakába. Azt, hogy mit éltem át csak a legközelebbi hozzátartozóim tudják akik végi biztattak és biztatnak, és azt hiszem, hogy ez az én keresztem, de ha kell az ő segítségükkel cipelem.
A betegség súlya alatt is valahogy állva tudtam maradni, ezért köszönet jár mindenkinek aki ehhez hozzásegített nem kihagyva a Jó Isten segítségét sem aki most mindkét szemét rajtam tartotta. Hatalmas hála és köszönet jár a Dunaszerdahely-i kórház sürgősségi ügyeletén dolgozó orvosoknak, személyzetnek, a belgyógyászati osztály főorvosának , helyettesének, orvosainak, nővéreinek és az osztály személyzetének továbbá a Nagyszombat-i korház fertőző osztály főorvosának , helyettesének, orvosainak, nővéreinek és az osztály személyzetének és nem utolsósorban mindenkinek aki gondolt rám és bíztatott.
Hatalmasat tévedtem, amikor azt hittem, hogy ez a vírus nem teljesen olyan amilyennek leírják, hát ez a vírus még annál is rosszabb. Látogatóba jön, nem hogy csak be sem jelentkezik, de még csak nem is kopogtat. A kérdés ami bennem is felmerült és még mindig bennem van, hogy féljünk e vagy harcoljunk ellene minden fronton és lehetséges módon? Egy háborút csak akkor nyerhetünk, ha a végsőkig kitartva harcolunk, de ebben benne van néhány csata elvesztése is. A csata vesztés nem kell, hogy kedvünket szegje, hiszen egy bajnokságot nyerő csapat is néha beleszalad egy – egy vereségbe, de a végén ez már csak kevés embert érdekel. Al Ghaoui Hesna azt írja, hogy: ,,A félelem nem csupán letaglózni képes az egyént, sőt a társadalmat, hanem szárnyakat is adhat.,, Most szárnyakra van szükség, hogy kitudjunk repülni a félelem fogságából. Naponta félelem közepette harcba, csatába indulni nem biztos, hogy jó ómen, sokat kivesz belőlünk. A válaszom a feltett kérdésre egyöntetűen az, hogy ne féljünk és harcoljunk.
A keserű tapasztalatok után azt mondom, hogy mindenki aki valami kis elváltozást is érez az egészségi állapotában és köthető a vírushoz ne késlekedjen forduljon orvoshoz, csináltasson tesztet. Minden egyes nap fontos lehet a gyógyulásban és a felépülésben. Attól gondolom nem kell félni, hogy a vírus ,, minden ajtón,, kopogtatás nélkül bejut, mert sem ideje, lehetősége és remélem ereje sem lesz ezt megtenni, de akit kiválaszt ott okozhat komoly ramazurit.
Szerencsére naponta látok és találkozom sok-sok egészségügyi alkalmazottal, Henry Dunannal akik gondolatban sokszor kiáltanak úgy mint Ő, aki szemtanúja volt az 1859. június 24-én vívott solferinói ütközetnek. Az egészségügyi szolgálatok elégtelenségét konstatálva a megdöbbent és elszörnyedt és felkiáltott „Mindannyian testvérek vagyunk!” ezzel jelezte, hogy segítségnyújtásra van szükség. Igen most is mert sok a csatatéren elgyengülő harcos akiknek segítségre van szüksége.
A modern ember modern társadalmában sokan azt gondolják, hogy az lenne elvárható, hogy a modern technológiák és az ezzel párosuló modern tudásunk megvédenek bennünket az efféle veszélyektől. Sajnos egy életen át tanulunk , de mindent nem tudunk elsajátítani, mindere nem tudunk azonnal megoldást találni. Tudom, hogy egyre türelmetlenebbek vagyunk, tudom, hogy nem nézzük jó szemmel azt a sok intézkedést amelyek nem mindig világosak és nincsenek összehangolva. Én bízom a józan ész győzelmében, az ész érvek felülkerekedésében.
Minden vihar egyszer elmúlik és a fellegek mögül is előbújik a Nap. Mindenki szeretné tudni, hogy a járvány melyik szakaszában vagyunk, de ezt senki sem tudja még megjósolni sem, én remélem, hogy a lecsengő ágában mint inkább a felfelé ívelő szakaszában vagyunk. Abban is bízok, hogy a váratlan látogatóm amely október első napjaiban kopogtatás nélkül jött hozzám remélem már távozófélben van és szedi a sátorfáját és visszaindul Vuhanba. Jó utat, szerencsés visszatérést kívánok neki, és ne szakítsa meg útját ilyen-olyan látogatásokkal, mert az senkinek sem lesz javára.

JF

Előző cikkVETERÁN FOCI TORNA NÁDSZEG
Következő cikkNagyfödémes – Kassa
Juhos Ferenc
Tisztelt olvasók! Nagyon jól tudom, és ide Pintér Béla gondolatát hívom segítségül: „..hogy könnyű azon az úton járni, amin más is járt. Könnyű mosolyogni, ha visszanevetnek rád. Könnyű letenni a lantot csendesen. Indulj el, vállald a kihívásokat, fogadj el mindent, ne csak a könnyű dolgokat. Indulj el, s az éjszakák után, fényes nappal virrad rád. Indulj el, ne mondd, hogy messze még a cél, hogy eltűnt végleg szíved mélyéről a remény.” Ezzel a Pintér Béla gondolattal indulunk el. Az embernek hiába van több évtizedes tapasztalata az önkormányzás terén, minden nap új és új dolgok , lehetőségek várnak ránk. Nagyon régen volt már az 1989 –es esztendő, a változások esztendeje. Az elmúlt majd 30 esztendendő sok mindent adott, sok mindenre megtanított. Ebből 26 esztendő a változás után és 3 év a változás előtt önkormányzati szerepkörben. Három év ,,sima,, képviselőség, négy év képviselőként polgármesterhelyettes és utána 22 év polgármesterkedés. Közben tapasztalatokra tettem szert a szociális és egészségügyi ellátás terén. Rengeteg rászoruló emberrel találkoztam és sok esetben ott voltam a halállál küzdő beteg ágyánál. Nagyon szép 30 év , mertsokkal több volt benne a napsütés mint a borús nap. Egyszer minden véget ér csak nem mindegy milyen emlékek maradnak. Maradnak a szép emlékek és marad minden pillanat amelynek maradni kell. Maradnak a szemünk előtt fel –fel bukkanó néha megrázó képek. Nem bánkódom, hogy vége lett, örülök, hogy megtörtént. Azért, hogy a számok ne tévesszenek meg senkit, az elmúlt több mint két év a Galánta-i járásási hivatalhoz kötődik. Mondhatok bármit, de nem tudok és nem is akarok teljesen elaszakadni az önkormányzatoktól és az őket terhelő gondoktól. Ebben szeretnék és többedmagammal szeretnénk segíteni ezzel a próbálkozással is. Mindig a mából indulunk a holnap felé, de csak holnap tudunk visszatekinteni a mára. A napok, az évek pedig csak múlnak és múlnak, az élet rövidülésével a tapasztalatok pedig sokasodnak. Az elmúlt több mint 30 esztendőben bejárt út tapasztalatai remélem segítségül lehetnek másoknak is. Ezekkel a gondolatokkal kívánom mindenkinek, hogy az egésszség az egyik a szerencse pedig mindig a másik kezüket szórítsa és így együtt járják minden nap a világot. Tisztelettel Juhos Ferenc