Egy asztalnál a halállal

0
928

Az emberek általában az élettel és az azzal járó történésekkel foglakoznak. Biztosan könnyebb olyan dolgokról beszélni, mesélni amelyek mosolyt csalnak az emberek arcára. Sokszor elhangzik egy –egy beszélgetés során, hogy azért az éremnek két oldala van, így az életnek is van kezdete és vége.
Az élet kezdetéről nagyon felemelő érzés beszélni, hiszen az ember életében egyértelmű csoda történik. Csoda, hiszen új egyeddel bővül a család, egy gyermek látja meg a napvilágot. Erről talán más írni, beszélni és mesélni mint az élet másik oldaláról.
Én most az élet másik oldalaról szeretnék írni, hiszen a távozás is az élet velejárója, az élet szerves része. Valamikor 40 évvel ezelőtt ha megkérdezik tőlem mit is jelent számomra a halál, nem tudom, hogy tudtam e volna rá válaszolni. Igaz az is, hogy családon belül, az akkori ismeretségi körön belül is voltak akik eltávoztak. Közel laktunk a templomhoz és amikor megszólalt a lélekharang általában aki tehette kiment az utcára és várta a hírt. Emlékszem hogy aki elsőnek jött a temlom felől mondta el, hogy ki halt meg. A hír hallatára gyorsan összeállt egy kissebb csoport, hogy megbeszéljék ki is volt ő, mennyi idős és beteg e volt. Sok esetben amikor valakit váratlanul ért a halál látszódott az összeverbuválódott emberek arcán a hihetetlenség.
Élénken emlékszem arra, amikor közölték nagyapámékkal, hogy a temetői papa meghalt. Ő volt a másik nagyapám anyai ágról. Csend lett körülöttünk, azt az illendő ruhába öltöztek , hogy megnézzék és csendesen imádkozzanak. Akkoriban /1968/ még a halottat otthon ravatalozták fel és virrasztottak. A temetési szertartás is otthon történt és utána indult a gyászmenet a temetőbe.
Akkor nem sokat beszéltek a halálról, pár mondatban elmondták valójában mi is történt és valahol itt lett vége az életnek. A legközelebbi családtagok nagyon szomorúan , vérző sebbel élték meg a gyász első napjait. Utána akarva – akaratlanul meg kellet békülni a kialakult új helyzettel. Néha ez nagyon nehéz volt , hiszen ha valakinek a szívéből kitépődik egy darad az a szív már soha nem lesz a régi. Az is igaz, hogy akkortájt sokkal kevesebb információval rendelkeztek az emberek, és talán nem is akarták firtatni a halál közelségét. Nem akarták, mert amikor már erről beszéltek, érezték, hogy valahol a közelben jár vagy van.
Akkor engem sem nagyon foglalkoztatott ez a kérdés, ez a téma, hiszen nagyon messzinek tűnő volt. Ahogy az életem évei előre haladtak és persze fogytak és hál Istennek még a mai napig is fogyóban vannak kerültem egyre közelebb ehhez a tabunak tartott témához is. Amikor annak idején más lehetőség híján a kórháznál kezdtem dolgozni és az akkori munkaköröm irodájához nagyon közel volt a patológia. Amikor már otthonosan éreztem magam és megismertem jó néhány embert és ők is engem,utána sokfelé vezetett az egészséges kíváncsiság. A műtőkön , az intenzív osztályon keresztül eljutottam egészen a patológiáig , sőt még kicsit beljebb is. Figyelmeztettek, hogy itt nem a halállal találkozik az ember, hanem a halottal. Gondoltam magamban, hogy igaz egyszerű gyerek vagyok, de annyit azért tudok. Visszagondolva a figyelmeztetésre rájöttem, hogy tényleg a tisztán látás végett mondták. A kórház kötelékében eltöltött 13 év nagyon sok tapasztalatot adott. Nagyon sok értékes embert ismerhettem.
Ez év december elsején volt negyedszázada, hogy eljöttem, és egy egészen más akkor egy ismeretlen világba csöppentem. Teltek, múltak a napok, hónapok és pár év is eltelt amikor jött a gondolat kétharmada. A gondolat az idősek megsegítéséről szólt, még az egészségügyi rész fáziskésésben érkezett. A késés beérte a lemaradást azzal meg lett a három harmad. Azt jelentette, hogy az egészségügyi ellátáson belül az élet utolsó — itt gyorsan megjegyzem, hogy azt csak a Nagyrendező tudja melyik az utolsó stádiuma – szakaszával kezdünk foglalkozni. A három harmad épp 19 éve érett meg, és most visszagondolva, nagyon jó , hogy beérett és behozta a fáziskésést. A fázis késést a Hospic jelentette.
A hospic jelentését megkellett értenem, elraktározni a fejemben, hogy legyen erőm elindítani. Tudtam, hogy azért nem úgy lesz mint a mesében, hogy megfogta, hazavitte, megsütötte és megette. Ebben az esetben sok időnek kell eltelni, hogy tető alá hozzuk, na meg azután pénz is kell hozzá. Az elgondolástól a megvalósításig 2 év telt el. Minden relatív és nézőpont kérdése.
2003 május 10. mérföldkövet jelent. Úttörőként jelentünk meg Szlovákiában és hát talán még most is törjük az utat és egy ideig úgy látom fogjuk is.
Sokan kételkedve fogadták, de azt hiszem az idő választ adott a kételkedőknek is. Azóta nagyon sok víz lefolyt a Dunán és hát sok embernek, családnak tudtunk és remélhetőleg még tudunk segíteni.
A szakirodalomban utána olvastam a hospic ellátásnak és hát a legtöbb estben a halál a haldoklás szó volt leírva. Igazándiból akkor döbbentem rá, hogy mihez is kezdünk. Gondoltam, ahogy a születés úgy a halál is az élet része, gondoltam, hogy ha segíteni tudunk egy súlyos betegnek akkor már megéri a fáradalmat.
E gondolatok közepette most lépjünk be a hospic falai közé, szobáiba és betegeihez. Az embert sokszor csak a halállal való találkozás –esetleg a saját halálközeli állapota, vagy a hozzá közel állók halála – döbbenti rá az élet igazi értékére. Itt a falak között emberi sorsok törnek ketté, emberek szakadnak el egymástól.
Írásom következő részében egy – egy ember élete utolsó hónapjainak heroikus küzdelmét akarom szemléltetni, természetesen nevek nélkül. Most amikor látom a küzdelmet a harcot nem tudom pontosan megmondani mikor surrant be a halál a hospic ajtaján. El tudom képzelni, hogy talán már ott volt az átadáson is és talált egy rést vagy az is lehet, hogy egymás mellet mentünk be. Most már ezt firtatni nem is érdemes, mert tény, hogy besurrant.
Szól újra a telefon, ma már sokadszor mondja a főorvos asszony. Meghallgatja az érdeklődőt , aki férjét szeretné elhelyezni nálunk. A dignózis elég súlyos tényre utal, éberkóma és fiatal emberről van szó aki alig van túl a negyvenen. Egy nagyon fontos kérdés még a beszélgetés végére. Mennyire sürgős a felvétel? Kedves főorvos asszony bizonyára sokkal jobban ismeri az egészségügyben leledző viszonykat mint én, tehét , ha lehetne akkor már tegnap kellett volna a segítség. Értem, akkor még ma ha lehet egy zárójlentést hozni, hogy tudjuk oldani ezt a helyzetet. Megyünk azonnal, de hol is találjuk Önöket. Nádszegen a plébánia mellet. Tudjuk, hogy ez nagyon szomorú történet lesz, de bárcsak felébredne. Már volt ilyen esetünk több is, de sajnos ezek a történetek mindig szomorúan végződtek.
Valójában mi is az éber kóma vagy először a kóma?
A kómás állapot általában valamilyen idegrendszeri sérülés után lép fel. A kiváltó ok lehet autóbaleset – amikor erős ütés éri az agyat –, magasból vagy lépcsőről leesés, sportsérülés, de agyi keringési zavar (pl.: újraélesztés, sokkos állapot), agyi infarktus (stroke), sőt agydaganat is.
Minden alkalommal olyan agyi károsodás jöhet létre, amely miatt nincs kontaktusunk, tudatos kapcsolatunk a beteggel. Ilyenkor agykárosodás következtében kialakuló állapotról van szó, amikor a beteggel közvetlen kapcsolatunk nincs, lélegzik, szíve működik, táplálható, de a külső környezetre nem-, vagy csak alig reagál. Fekszik az ágyban, ám kontaktus nem létesíthető vele. A szem nyitott vagy zárt egyaránt lehet, az utóbbi eset nyilvánvalóan súlyosabb helyzetre vall.
Éber kóma?
Természetesen az éber kómás betegek nem halottak, életben vannak, de nem tudnak mozogni vagy reagálni a környezetükre. Az ilyen állapotú betegek nem képesek gondolkodni, nem észlelik azt, ami a környezetükben történik. Bár magasabb agyi működésüket elveszítik, más kulcsfontosságú funkciók, például a légzés és a keringés relatíve működőképes marad. Spontán mozdulatok előfordulhatnak, külső ingerekre a szemüket is kinyithatják. Grimaszolhatnak, sírhatnak és nevethetnek is. Valamennyire épnek tűnhetnek, de nem képesek beszélni, sem utasításokat teljesíteni.
Akkor most röviden ennyit a kómás dolgokról csak azért, hogy némileg éljük bele magunkat a hozzátartozók, az ellátó személyzet és a főorvos helyzetébe.
Amikor tehetem megnézem a betegeket az osztályon, akivel tudok váltok néhány szót, de a legtöbbjüknek csak megsímíthatom a kezét vagy a homlokát. Ezek a látogatások nem rutin szerűek, nem ugyan abban az időben történnek, de a tér az ugyan az.
Belépek a szobába, néma csend. Kicsit megtorpanok, hiszen tegnap még a komoly rákos betegségét cipelő bácsika viccelődött. Elmondta honnént van, hány éves meg még sok mindent. Alszik, na jól van. A másik ágyon is egy agyongyötört hatvan éveit taposó emberke fekszik. Ő megszólít, vizet kér. Természetesen kérését teljesítem. Nagyon nehezen tud beszéni, pedig nagyon akarna, látom rajta azt az ember feletti akaratot, hogy elmondja élete baját. Ő csak ma jött. Van elég baja szegénykémnek mondja a főorvos asszony. Kicsit még benn maradok , hátha felébred a szomszédja és folytathatjuk a tegnapi beszélgetést. Fel is ébredt, de látom ma nem tudjuk folytatni a beszélgetést.
Megyek a további szobákba a betegeinkhez, hogy képben legyek és válthassak velük is pár szót. Az egyik szobában elidőzök és megpróbálok hitet önteni az egyik még fiatalabb betegünkbe. Amióta itt van mindig szót váltunk, már amikor az ő állapota megengedi. Most úgy látom szüksége van valakire, hogy elmondja mi is nyomja a szívét. Megállok az ágya mellet, megszorítom a kezét. Rám néz és nagyon félőn, suttogó hangon mondja : Tudja nekem már nagyon kevés van hátra, én ezt most már nagyon érzem. Amikor magukhoz kerültem jó pár hete azt hittem másnap meghalok. Még itt vagyok mert érzem azt a törődést amely reményt és hitet ad ennek az allatomos kórnak a legyőzéséshez. Ma valahogy mást érzek, a hitem még meg van ,de úgy érzem, hogy ma valaki csendesen kopogtatott és szólt, hogy nem e mennék vele. Nagyon megijedtem, még a halálveríték is kivert. Azt nem is értettem pontosan, hogy hová is hívott, de lehet, hogy nem is baj.
Itt a gondolat félbeszakadt és olyan furcsán nézett rám. Talán választ vár arra, hogy ki is hívhatta őt, ki kopogott. Lehet, hogy csak álmodott és valami rossz járhatott az eszében mondom neki szintén csendesen. A fejemben azért megfordul, hogy nem e az a fránya halál tett látogatást a szobában is hívta őt egy másik szobába. Az is lehet, hogy most is itt van mellettem és hallgatja miről is beszélünk. Én is megijedek, hogy mi is jár az eszembe, de ez most nem játék. Nem játék hiszen nap mint nap keresi az áldozatot, keresi, hogy kit is vihet magával.
Amikor elmerülök ebben a gondolatsorban arra gondolok, hogy a tavasznak sem mondhatjuk, hogy hamarabb jöjjön, és sokáig maradjon. Annyit talán kérhetünk, hogy ajándékozzon meg a reménnyel, és maradjon ameddig csak tud. Itt egy súlyos betegségben szenvedő beteg ágyánál sem marad más választás csak erősen megkapaszkodni a remény lábában.
Tudja mit is szoktam mondani? Igen tudom, azt, hogy holnap is jövök és beszélünk. Ezért is alig várom, hogy jöjjön be, és amikor már hallom a lépteit a folyosón mindig bízom abban, hogy benéz hozzám, és újra beszélünk.Tehát akkor holnap is beszélünk. Várom.
Kiballagok a szobából, szembe jön a szolgálatot teljesítő nővér és szól, hogy az utolsó szobában tényleg ott áll a halál az ágynál és nem és nem akar kimenni. Jó menjünk oda, nézzük meg a nénit. Valami tényleg nincs rendben, de azért még egy nagyot harcol az életért. Harcol, látom rajta nem adja fel, ne is adja. Magára hagyjuk most ezzel tudunk neki segíteni. Nem akarjuk magunkra haragítani a halált, hiszen előbb a másik szobában is lesben állt, azt ki ment. Most itt van és mi is jövünk, nem akarok állandóan szembe menni vele, Mondanám is neki, meg nem is , hogy most búcsuzzunk el és egy ideig legyünk haragban egymással és hagyjon békén bennünket. Mindenki tudja,hogy a halál ellen harcolni nem egy főnyeremény, de vívjuk meg, ne adjuk fel. Megint , ha haragban leszünk az sem jó, mert a régi öregek azt mondták, hogy a harag rossz tanácsadó. Te jó ég most mi legyen. Tudom lehetne telefon segítséget is hívnom, de most az sem segít, hiszen itt áll mellettem és hallaná mit mondanak, azt lehet hogy annyi. Eldöntöttem. Szépen megszólítom és megmondom neki, hogy tudom, senki sem nyerhet a végén ellene, de azért egy – egy csatát hagyjon a békesség és a remény érdekében megnyerni. Én mondjam meg, először inamba szállt a bátorság. Túltettem magam és megmondtam neki amit előbb elterveztem. A válasza pedig: na jó tovább állok, de még találkozunk. Most pedig én izzadtam meg, minek kellet a mondat másik felét mondania, azt úgy is tudtam, de még nyomatékot is ad neki. Ezt nagyon nem vártam, de hát ő már csak ilyen.
Természetesen van még több súlyos beteg az osztályon, akinek az élete ég és föld között lebeg. Ma már mindenkihez nem tudok bemenni, pedig elképzelhető, hogy várnak. Az előbb lejátszódott epizódok nagyon mélyre hatottak és talán ma már nem tudnám megtalálni a megfelelő hang hullámot a betegeinkkel. Talán megakadna a hangom, netán elcsuklik és azt nem akarom, nekik biztatásra, nekik fényre van szükségük.
Ez egy ilyen osztály, ahol néha elég egy erőt adó kézfogás, ahol a mosoly is feledtetni tudja egy időre a súlyos, sajgó fájdalmat. Kifelé menet az osztályról az éber kómában lévő fiatal betegre gondolok. Volt szerencsém megtapasztalni ilyen betegeket az osztályon és én csak kérdeztem és kérdeztem a személyzetet és a főorvost,és figyeltem, hogy mi is történik vele nap mint nap. Remélem sikerül minél hamarabb felvenni és segíteni neki és a családnak egyaránt.
Másnap valami oknál fogva csak telefonon tudok értekezni. Változás nincs, a páciensek életben vannak és holnap lesz egy felvétel. Gyorsan elérkezik a holnap, mert hát a napok szinte szaladnak és alig tudjuk velük tartani a tempót. Valamikor kora délután veszem szemügyre az osztályt.
Délelőtt megérkezett a felvétel Pozsonyból. Az állapotáról annyit, hogy tényleg az van amit a zárójelentés tartalmaz. Megnézem, de bekukkantok a többi beteghez is, hiszen az a mosoly, az a kézfogás oda vissza alapon erőt adó. Elsőként az utolsó szobába megyek a nénihez aki tegnap előtt komolyan harcolt a holnapért a holnaputánért és valahol legjobban saját magáért. Csatát nyert és kicsit már kezd beszélni, már elfogad egy kis ennivalót és megissza a teácskáját. Ez jó jel, most talán nem kell olyan nagy erővel harcolnia a holnapért.
Mielőtt megállok az új betegünknél , benézek oda ahol minden nap vár az egyik fiatalabb betegünk. Belépek és már mondja is, hogy tegnap nem jöttem pedig várt. Kicsi lekifurdalást érzek, érzem, hogy valahol kötődés alakult ki köztem és közte. Mondom, hogy most itt vagyok és látom könny szökik a szemébe. Kérem ne sírjon, mondja mi a baj? Lehet, hogy semmi, de az is lehet hogy nagyon nagy. Tudja megint valaki kopogtatott, de megint nem tudom ki volt. Ki is szóltam, hogy jőjjön be, de akkor elment. Tudja, jó is hogy elment, legalább nem zavarta, tudott pihenni. Megint olyan furcsán nézett rám, minha sejtené a kopogtató kilétét.
A nővérek most kiültették a székébe az asztalhoz és kér , hogy egy pillanatra üljek oda hozzá. Leülök, és újra kezdi mondani valahol az ő élete a végét járja, az a kopogtatás nem lehet a véletlen műve. Nézze sok minden történik, tudom nem könnyű küzdeni nap mint nap a betegséggel, de ne adja fel. Amikor ezeket a szavakat mondtam, valahol ott belül közben arra gondoltam, hogy tényleg itt van köztünk egy harmadik társ is, aki nélkül most nagyon elvolnánk. Itt ülünk egy kis asztalnál, ő teát kortyolgat én nézem őt. Nézem a harctól megtört arcot és azt hiszem ennél az asztalnál ahogy mondtam már nem ketten ülünk. Ő nagyon érzi, hogy a betegség köntösébe beburkolódzott már a halál is, az élet mellé és ő türelemmel várja a pillanatot. Amikor ez jár az eszemben, ennek a borzadásnak a hatására libabőrös lesz a hátam. Ezen most nem is csodálkozom, hiszen egy asztalnál ülök a halállal. Talán a betegünk is észre vesz rajtam valamit, mert azt kérdezi.
Min gondolkodik olyan mélyen? Azon gondolkodom, hogyan lehetne magának még hatásossabban segíteni, hogyan nyerhetné vissza erejének legalább egy részét. Mit mondhattam volna neki. Nem mondhatom, hogy különös fogalmak járnak az eszemben, olyanok mint a halál, halott, koporsó, pokol, mennyország. Igen, sok kérdés merül fel bennem , de van amikor nem lehetek teljesen őszinte, remélem egy ilyen esetben ez érthető vagy lehet , hogy mégsem.
Felállok az asztaltól vagy remélem felállunk, de ő még ott marad és könnyes szemmel megjegyzi ugye holnap is még találkozunk. Igen természetesen, ha valami nem jön közbe jövök. Remélem ezt az asztalunknál csendesen hallgatózó ,,társunk,, is hallotta és ad még esélyt a holnapi találkozásra.
Tovább megyek és megnézem a ma felvett éberkómában fekvő fiatal embert. A nővér kiséretében belépek a szobába, de még ott vannak a hozzátartozói és inkább kimegyek. Kimennék, de visszatartanak, hogy megköszönjék a gyors eljárást és váltsanak velem pár szót. A látleletekből kiderült, hogy a beteg még nincs is 40 éves. Nincs mit kösszönni, azért vagyok, vagyunk, hogy ha kell akkor segítőkezet tudjunk nyújtani.
Sajnos egy vétlen baleset után került pár hónapja ilyen állapotba és az orvosok lemondtak róla, mondja az egyik hozzátartózó. Gondolom ő lehet a felesége, később kiderül, hogy igen. Egy nagylány és egy kamasz fiú is ott van az apa mellet és persze a zokogó édesanya. Ilyenkor nagyon nehéz valamit is mondani, de mindig biztatom a családtagokat és nem egyszer felhívom a figyelmüket a még mindig létező csodákra.
Amikor kilépek a szobából egy –két gondolat motoszkál a fejemben. Legyünk őszinték, ismerjük el, hogy ha fák nem volnának, és valaki azzal állna elő, hogy ő egy magot majd most elvet a földbe, néhány hónappal később pedig majd fa lesz belőle, ami gyümölcsöt hoz, bizonyára őrültnek gondolnánk az ilyet. Amikor pedig bebizonyosodna csodaként kezelnék, de így , hogy rendszeresen történik ez már számunkra természetessé vált.
Lássunk egy másik példa amely szintén súrolja a csoda kategóriáját. Ha netán valakit majdnem elüt az autó, aztán az utolsó másodpercben megmenekül, az csoda? Ilyen eset és történés számtalan van, de valahogy természtes annak aki megmenekült. Pedig ez tényleg egy csoda, de csak akkor, ha észreveszi, hogy a Nagy Rendező segítsége is ott volt. Ha nem látja be , hogy ott volt és segített, akkor gyakorlati értékben a csoda nem csoda, bár a történésben határozottan benne volt.
Azt gondolom, hogy a csoda segít nekünk kilépni abból a gondolkodási sémából, ami a természetet önjárónak, önlényegűnek tartja. A gondolkodásunknak ez a megváltozása aztán elfogadtatja velünk azt is ezért az életben valakinek tartozunk.
Amikor én is felhívom a csoda megtörténésének lehetőségére a figyelmet, akkor azt mondom, hogy még nincs minden veszve. A fiatal betegünk esetében is azt kell látni, hogy átélt egy súlyos balesetet és csodák csodájára élve maradt. Igaz a baleset nagyon megváltoztatta a család életét is és ő pedig egyenlőre kilépett a komfort zónájából. Az egyelőre azt jelenti , hogy ez változhat és én hiszek benne, hogy változni is fog a jó irányában. Természetesen együtt érzek a családdal, hiszen ez valahol tragédia is. Milyen kettősség van előttünk csoda és tragédia, most valahol ezzel meg kell tanulni élni, de teljességében nem elfogadni.
Valahol nekünk, és főleg az ápoló személyzetnek nehéz, hiszen naponta találkozik ezekkel a halálközeli álapotokkal. Naponta észleli, hogy mennyit változott a beteg állapota jobb illetve rosszabb irányba.
Kora este van mikor kilépek az épületből, tél felé közeledve korábban sötétedik. Valami azt súgja menjek ki a temetőbe, gyújtsak gyertyát édesapám sírján.Ilyenkor még kontrasztosabban ragyognak a temetői mécsesek. A sírnál próbálom keresni a válaszokat a halál, túlvilág, örök élet, mennyország kérdéseire, dilemmáira. Nincsenek egyszerű válaszok, de valahol a kérdések is nagyon összetettek. Az is lehet, hogy a koporsó nem is a végállomás.
Tovább indulva a temetőből az jut eszembe, hogy mitől ünnep az ünnep? A régi magyar nyelvben az „id nap” – ebből lett az „ünnep” – „szent napot” jelent. Továbbá azt írja az ezzel foglalkozó irodalom, hogy ,,az ünnep nemcsak különbözik a többitől, hanem egészen más tartalommal bír: olyannal, amely messze meghaladja azt, ami közönséges, megszokott. Egy más világot nyit meg, ahol nem érvényesülnek az unos-untig ismert klisék. Egy olyan világot, ahol a soha le nem nyugvó Nap ragyog be mindent. ,,
Ma is ünnep van, hiszen a látottak és tapasztaltak alapján messze meghaladta a közönséges, megszokott napot. Mi ezt valahogy nem is észleljük, de a hospic falai között, szobáiban vagy egyéb intézményekben a súlyos, halálhoz közeli betegnek egy újabb átélt nap az egy ünnep. Ünnep, hiszen számára nagyon fontos, hogy a soha le nem nyugvó Nap ragyogja be minden napjait. A gond az, hogy soha nem tudni és ez nem csak a súlyos begre vonatkozik, hanem mindekire, hogy sohasem tudjuk kinek meddig ragyogja be életét a soha le nem nyugvó Nap sugara. Ahogy Máté evangelista is írta : ,,Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát.,,
Holnap is nap lesz és az is biztos , hogy Keleten kel fel, de az talán nem, hogy mindenki aki ma nyugovóra hajtja fejét holnap is megteheti. Ez az állítás hatványozottan érvényes a nálunk fekvő betegekre. Az egészben van azért egy megnyugtató dolog is. Megynyugtat, hogy talán azokkal törődünk akiknek a legnehezebb az élete. Azokkal is törődünk akik még talán nem futották meg az életpályájukat, de valahol elestek. Ilyenkor Cirenei Simon jut eszembe aki segítette cipelni Jézusnak a keresztet. A logikai következménye ennek az, hogy az intézményünkön belül és máshol is jelen vannak a Cirenei Simonok. Jelen vannak és könnyítenek a kereszt cipelésén, a fájdalom elviselésén. Igaz az is , hogy Jézus is meghalt annak ellenére, hogy volt segítője. A segítség tehát jó és elfogadható, de sohasem garantálja azt, hogy győzedelmeskedni tudunk a halál felett. Igazándiból garantálni semmit sem lehet, de a segítséggel a hospic betegeinél is elérjük azt, hogy a sajgó fájdalom mérsékeltebb lesz, a hosszú napok pedig nem telnek olyan vészjóslóan.
Minden reggel, ha betudok menni akkor személyesen kapok információt a betegeink állapotáról, ha nem akkor pedig az esetleges változást azonnal közlik. Amikor délig nem szólal meg a telefon a változást illetően az mindig jó jel, hiszen onnént már csak pár óra és ha valami váratlan nem jön közbe akkor odérek. Erre mindig mondom, hogy soha semmi nem késik, minden időben érkezik. Kora délután megyek az osztályokra, mindig a hospicot hagyom utoljára, most is így teszem. Belépek, látom nagy a sürgölődés az egyik szobában. Persze nem tévedek, abban ahol tegnap egy asztalnál társalogtunk a bácsikával. Kérdem mi baj? Még él, csak egy időre kómába esett jön a válasz.
Tegnap még könnyes szemmel megjegyezte ugye holnap is találkozunk. Igen természetesen, ha valami nem jön közbe jövök, válaszoltam. Remélem ezt az asztalunknál csendesen hallgatózó ,,társunk,, is hallotta és ad még esélyt a holnapi találkozásra folytattam magamban tegnap a gondolatot. Most már világos, hogy ott ült velünk és halgatott, de ma mégjobban megnehezítette a bácsi napját, no meg a miénkét is. A sors most úgy hozta, hogy itt vannak a hozzátartozók is, és látják élő egyenes adásban a történéseket. Ők rendszeresen látogatják és szintén hitet, reményt hoznak és biztatják. Azt hiszem a mai beszélgetás elmarad, de remélem holnap, holnap után bepótoljuk.
Megyek megnézem a nénikét aki mellől talán tegnap előtt sikerült elhessegetni a halált. Ő már teljesen jól van, lassan már futni is fog. Ezek az aprónyi sikerélmények is erőt adnak nekünk a holnaphoz a halállal való mindenapi találkozás elviseléséhez. Nagyon nehéz még ennyi idő után is azzal a gondolattal megbékélnem, hogy hol előttem, hol mögöttem, hol mellettem és néha szembe jön a halál. Amikor ezek a gondolatok kerítenek hatalmukba Jób könyvének 14. fejezetét veszem segítségül, amikor is nagyon szépen összeszedi a gondolatokat és ezt írja: „A fának van reménysége, ha levágják, ismét kihajt, és a hajtásai el nem fogynak. Még ha megaggodik is a földben a gyökere, és ha elhal is a porban törzsöke, a víznek illatától kifakad, ágakat hajt, mint a csemete. ,, Itt tartunk mi is, az embernek is mindig van reménysége. Még akkor is amikor körülötte mindenki elvesztette a gyógyulásba vetett hitét, de valahol ahogy Jób is írja hajtásai el nem fogynak, és újra életre kel egy hajtás. A néninél is egy újabb hajtás életre kelt és csak remélni tudom, hogy még sokáig zölddell.
A többi betegünk állapota olyan mint tegnap, az éberkómás fiatal ember is nagyon jól elvan. Ez a jelenlegi állapotot tükrözi, de persze van amikor ez elhangzik már nem is igaz. Erről azonban senki a Teremtőn kívül nem tehet, csak egyedül az ő kezében az emberek életének forgatókönyve és tudja mi mikor következik.
Már valamikor leírtam, hogy nem tudtam ott lenni legközelebbi hozzátartozóimnál amikor azok belesimultak a halál ölelésébe. Biztosan valamilyen eddig számomra ismeretlen oka lehetett. Keresem többször is az okát, de eddig nem sikerült a választ megtalálom. Reggeli indítóként a főorvos asszony azt mondja, hogy a bácsika aki mindig vár nagyon rosszul van. Bekukkantok hozzá, de nagyon mélyen alszik és furcsán szedi a levegőt. Kérdem, hogy mi várható?
Semmi jó, valahogy a betegség felőrölte erejét, mint a malom a gabonát. Percre , órára pontosan nem lehet behatárolni az életének végét, de nagyon közel van. Igen nagyon közel van. Ez már csak a Jó Isten belátásán múlik. Most értesítettük a hozzátartozóit is, hogy az állapota nagyon súlyos és vészesen közeleg az utolsó gongszó.
Azt gondolom, hogy a minap ő is már nagyon érezte a véget, nagyon is tudta ki kopogtat, tudta, hogy érte jöttek. Igazándiból amikor szót váltottunk idekerülése első napjaiban nem is látszott rajta az elkeseredés legapróbb jele sem. Tudtam a főorvos asszonytól, hogy a betegség lefolyása lehet nagyon progresszív is, de vannak kivételek ezekben az esetekben is. Délután még jobban sietek a megszokottnál ide érni, hátha még a Jó Isten nem szólította magához és még megálljt parancsolt a halálnak.
A nővérek mondják, hogy már nagyon közel lehet a vég, de ennek ellenére folyamatosan küzd a halállal és talán a morfium is segít miközben a testét a fájdalom kínozza. A Gilgames-eposz ( i. e. 2000 körül íródott) nagyon szívhez szólóan írja : Kezd fanyar lenni, ami édes, az idő szép lassan kivégez, s nemsoká mindent itthagyok. És végül azt mondja , hogy : ,,A halál mindenhez hasonlít, de nem azonos semmivel sem!” Az idézett sorok is tanúsítják, mennyire gyötrelmes az ember számára a halál ténye és titka. Most itt állok és nézem a haláltusát, de nem tudok megbékélni a ténnyel. Segíteni már nem tudok, hiába fogom meg a kezét, símitom a homlokát. Látom a család reménytelenségét, látom ők is reményt vesztve állnak a beteg ágy mellett. Amikor az ember figyeli és tehetetlen, akkor azért sok kérdés felvetődik. Sok miért megfogalmazódik és talán nem is jogtalanul. Az élet azonban véges ezt mindenki tudja, erről beszélni felesleges. Ezek a kérdések járnak a fejemben, de közben nagyon figyelem a beteg ágyon végbemenő történéseket. Betegünk egyre többször esik el a ,,ringben,, , egyre többször kell rászámolni, már csak a Nagy Rendezőn múlik mikor szünteti be ezt a már nagyon is egyoldalú harcot.
Talán most, nem csak újra rászámol és engedi tovább a küzdelmet. Pár pillanat és nincs tovább. Véget ért a küzdelem, véget ért az élet, betegünk végérvényesen belesimul a halál köntösébe. Az ágy körül néma csend, a család tagjai szemében könnyek, szívükben elmodhatatlan fájdalom. Nagyot küzdött, belefáradt és meghalt. Mint a víz kiapad a tóból, a patak elapad, kiszárad, úgy fekszik itt előttünk az ember aki tegnap még talán álmodott a holnapról.
Harcolt, harcoltunk érte, harcolt a család. Tudta mindenki, hogy nem lehetnek illúzióink a beteg állapotát illetően, de … . Igen az a de mindig ott volt, de sajnos ott járt közöttünk és végette a halál is. Nagyon alázatosan viselte a mindenapok megpróbáltatásait és kiszolgáltatottságát.
Újra azt tapasztaltam, hogy meghalni nagyon nehéz, mert végül eljön az az idő is, amikor már a tudat is megtántorodik. Ilyenkor odabenn minden fáj, szomorkodunk az élet-veszteségén. A Szentírás mégis azt mondja, hogy a halottak „alusznak”, ami azt sugallja, hogy az egyén, az emberi lény mégsem semmisül meg, nem vész el örökre a halálban. Lehet, hogy a koporsó nem a végállomás?
A halál önmagában egyáltalán nem örömteli, kellemes, szép, meghitt. Azonban érdemes a halállal szembe nézni és érdemes vele néha szót is váltani. Igaz a végső győzelmet nem tudjuk megváltoztatni csak talán elodázni. Az elodázásban sem vagyok annyira biztos, hiszen minden az idejében érkezik csak talán nekünk tűnik úgy, hogy sikerült elodáznunk. Á dehogy a Nagy Rendezőnek sikerült és mi szerettük volna saját sikerünkként megélni, elkönyvelni. Ami nagyon fontos akár csodálkoznak rajta akár nem, hogy a halál ne szörnyűségként, az elhunytak pedig ne rémként jelenjenek meg előttünk. Ezen szemlélet elfogadásában is nagy szerepe van és lehet a hospic ellátásnak.

JF

Előző cikkBeszélgető estek egész sora Nádszegen
Következő cikkSzépe János: Sokan szeretnének a Ferencváros ellen játszani!
Juhos Ferenc
Tisztelt olvasók! Nagyon jól tudom, és ide Pintér Béla gondolatát hívom segítségül: „..hogy könnyű azon az úton járni, amin más is járt. Könnyű mosolyogni, ha visszanevetnek rád. Könnyű letenni a lantot csendesen. Indulj el, vállald a kihívásokat, fogadj el mindent, ne csak a könnyű dolgokat. Indulj el, s az éjszakák után, fényes nappal virrad rád. Indulj el, ne mondd, hogy messze még a cél, hogy eltűnt végleg szíved mélyéről a remény.” Ezzel a Pintér Béla gondolattal indulunk el. Az embernek hiába van több évtizedes tapasztalata az önkormányzás terén, minden nap új és új dolgok , lehetőségek várnak ránk. Nagyon régen volt már az 1989 –es esztendő, a változások esztendeje. Az elmúlt majd 30 esztendendő sok mindent adott, sok mindenre megtanított. Ebből 26 esztendő a változás után és 3 év a változás előtt önkormányzati szerepkörben. Három év ,,sima,, képviselőség, négy év képviselőként polgármesterhelyettes és utána 22 év polgármesterkedés. Közben tapasztalatokra tettem szert a szociális és egészségügyi ellátás terén. Rengeteg rászoruló emberrel találkoztam és sok esetben ott voltam a halállál küzdő beteg ágyánál. Nagyon szép 30 év , mertsokkal több volt benne a napsütés mint a borús nap. Egyszer minden véget ér csak nem mindegy milyen emlékek maradnak. Maradnak a szép emlékek és marad minden pillanat amelynek maradni kell. Maradnak a szemünk előtt fel –fel bukkanó néha megrázó képek. Nem bánkódom, hogy vége lett, örülök, hogy megtörtént. Azért, hogy a számok ne tévesszenek meg senkit, az elmúlt több mint két év a Galánta-i járásási hivatalhoz kötődik. Mondhatok bármit, de nem tudok és nem is akarok teljesen elaszakadni az önkormányzatoktól és az őket terhelő gondoktól. Ebben szeretnék és többedmagammal szeretnénk segíteni ezzel a próbálkozással is. Mindig a mából indulunk a holnap felé, de csak holnap tudunk visszatekinteni a mára. A napok, az évek pedig csak múlnak és múlnak, az élet rövidülésével a tapasztalatok pedig sokasodnak. Az elmúlt több mint 30 esztendőben bejárt út tapasztalatai remélem segítségül lehetnek másoknak is. Ezekkel a gondolatokkal kívánom mindenkinek, hogy az egésszség az egyik a szerencse pedig mindig a másik kezüket szórítsa és így együtt járják minden nap a világot. Tisztelettel Juhos Ferenc