A halottak napja önálló ünnep. Szent Odilo clunyi apát 998-ban rendelte el, hogy a halottakról zsolozsmákkal és szentmiseáldozatokkal emlékezzenek meg. A megemlékezés Nyugat-Európában a 12-13. században mindenhol elterjedt.
A megemlékezés ismertsége napjainkban is tö ret len, azon kevés hagyomány közé tartozik, amely életben tudott maradni a 21. század elején is. A temetőkben már halottak napja előtt emberek szorgoskodnak a szeretteik sirjánál. A legszebb virágok díszítik a sírokat, talán azért is, hogy a halottak szívesen maradjanak lakhelyükben.
Halottak napján a temetőkben emberek sokasága kigyózik, mindenki igyekszik szerettei sirjához. Gyertyákat, mécseseket gyújtanak elhunyt szeretteik emlékére.
A temető hangulata, fénye megérint mindnyájunkat, hiszen valakit, valakiket keresünk, valaki vagy valakik nagyon hiányoznak az életünkből. Őket gyászoltuk, gyászoljuk, és szívünkben őrizzük emléküket.
A halál meghatározása éppoly nehéz, mint az életé. A mai természettudomány leginkább úgy írja le e jelenséget, hogy az a „kapcsolatok szétesése” az emberi szerve zetben és ezáltal az élet kialvása.
A halált úgy ismerjük, mint ami egyáltalán a vég. Ez az a pont, amely sokszor még befejezése előtt lezárja a mon datot, és utána már csak másokban marad valami emlékezet vagy utóhatás. Az érintett számára azonban lepergett a homokóra. A halál ilyen tükrében az élet mindig olyan folyamatnak tűnik, mint a felhúzott óráé, ami magától értetődik, hogy a végén lejár. Sőt kiváltképpen meggyőző számunkra „az élet órájának lejárta”, amikor szemünk láttára ér véget egy emberi élet.
A halottak napja egy hasadék, amely beengedi fájdal munkba az öröm és a boldogság „sugarait”, a gyász meg élésének jelét. Veszteségünk elfogadása lehetőséget kínál egy új élet kezdete felé. Egy élet felé, amely magában hordozza halottaink emlékét, s amely e „halálok” által nyer értelmet és ígér jövőt.
Minden sírt virágok sokasága díszít. Este gyertyák, mécsesek különös fénye emelkedik a temetők fölé, és tesszi világossá őket, hogy a világosban a „véletlenül kiszabadult lelkecskék” újra visszataláljanak a maguk sírjába.
Elmúlik a halottak napja, a szép virágokat az első reg geli fagyok elhalványítják. A gyertyák, mécsesek fénye kialszik, temetőinkre újra sötétség borul. Milyen szép lenne, ha bennünk világosság maradna és maradna egy „hasadék”, amely beengedi szívünkbe az öröm, a boldogság és a szeretet „sugarait”.
A mindennapok arról árulkodnak, hogy nem csak a halál rejti magában a szeretetkapcsolatok erőszakos szétszakadását, a szeretettektől való elválást. Milyen szép lenne, ha bennünk maradna a halottak napi tiszteletadás, bennünk maradna egy ima, amelyet a másikért mondunk, és bennünk maradna az ember egyik legmagasabb rendű képessége, a szeretet.
Halottak napján megállok a nagykereszt tövében, gyertyát gyújtok, „hogy az örök világosság fényeskedjék” az elhunytak lelkének.
